I.
My
Aphrodite
Dühöngő
viharként ért utol a szerelem, melynek feneketlen örvényébe
fulladva lebegtem az édes tudattalanságban. Fejem fölött sötét
felhők gomolyogtak, az orkán erejű szél csontomig hatolt, mely
elgyengülve roppant össze-e kegyetlen természeti hatásoktól.
Mindeközben a szürke égbolt könnyezve gyászolta élettelen
testemet.
Lelkem mégis
tombolt. Úgy vágyott erre, mint az éltető napsugárra, vagy
oxigénre. A tökéletes gyönyör ködében lebegtem lélekben, mely
elhomályosította azt a fájdalmat, amely úrrá lett testemen.
Legbelül úgy éreztem, hogy ez nem más, mint egy egészségesnek
ismert kábítószer… Ez volt számomra a szerelem. Vad,
kiszámíthatatlan és pusztító. De hogyan is kezdődött ez az
egész? Hallgassátok történetemet…
Fényes
lángcsóvák szúrták át a szürke felhőtakarókat, s vérbe
borult az ég, amelynek koronája szépen lassan emelkedett fel
fátyolos, fehér hajkoronájához hasonlító felhői közé. Fény
borította el Gangwon városát, átitatva élettel. Az utakon
kígyózott kocsisorok, a járdák mentén emberek százai
özönlöttek, mind a dolgukra sietve.
Én
mindezt „szerény” lakásomból néztem, mely Gangwon egyik
magaslatán állt, mint egy bástya, ahonnan beláttam az egész
várost. Az üvegfalakon át, mintha egy óriás festményt
csodálnék…
Kezemben
egy bögre kávéval élveztem a nap melegét, mely lágyan cirógatta
csupasz felsőtestemet, amelynek fehérsége valósággal rikított-
e ragyogásban. Szórakozottan figyeltem, ahogy a város szalad, míg
én itt az édes, lassú semmittevésben élvezem a szabadságomat.
Azonban ez nem állandó, tudtam, hogy dolgom akad bőven, mégis
jobb érzés volt abba a tudatba ringatnom magam, hogy még tengernyi
idő áll a rendelkezésemre.
Nyugodt
szívvel léptem be a fürdőkabinba, magamra zárva az ajtót.
Hamarosan pára lepte el az üveget, a gőz lecsapódva gyöngyözött
nedves bőrömön, amelyhez társult a forró víz, mely ellazítva
izmaimat, nyugalmat adott.
-
Ma sem törted össze
magad a nagy sietségben – jegyezte meg Taeil, mikor beültem mellé
a szürke A7-es audiba, amely hangosan felhördülve kilőtt,
elszabadulva a betondzsungelben – Túl sokat vagy egyedül, nem
gondolod? – kérdezte, miután előbbi kijelentésére még csak
egy biccentést sem voltam képes válaszképpen adni.
-
Miért baj ez? –
kérdeztem vissza, majd ránéztem. Tekintetünk találkozott, s
láttam, hogy barátom aggódik értem. Egy nagy sóhaj kíséretében
fordítottam el fejemet – Nézd, jól vagyok… Nem kell aggódnod
értem.
-
Én csak annyit mondtam,
hogy nem ártana néha kimozdulnod neked sem – felelte – mióta
MinSeo elment…
-
Muszáj minden kibaszott
nap ezzel indítani? – kiáltottam fel ingerülten. Barátom
szótlanul meredt maga elé. Tudtam jól, hogy rosszul esett neki, de
már belefáradtam, hogy minden nap csak ugyanazokat a köröket
futjuk a beszélgetések során – Mondtam már – szólaltam meg
kisebb szünet után, hogy csillapítsam a köztünk lévő
feszültséget – nem érdekel az a ribanc…
-
Ahhoz képest, mégis
elvetted volna – mondta ridegen Taeil, de azonnal megbánta.
Sápadtan meredtem rá, amikor ő szomorúan fordult felém – Én…
sajnálom
Ez
volt az utolsó mondat, vagy szó, amely elhangzott az autóban.
Onnantól kezdve, gyilkos csend telepedett ránk, csapdába ejtve,
újra a gondolataimmal.
Két
hónapja már annak, hogy MinSeo kilépett az életemből, de azaz
űr, amit hátrahagyott, még nem teljesen gyógyult be. Egy olyan
emberért sokkal inkább fáj a szívünk, akiért képesek vagyunk
megváltoztatni az életünket. Én ezt tettem MinSeoért…
Fél
óra csend után, megváltásvolt a tudat, hogy megérkeztünk. Ez
volt hát Park MinJun, a Block B menedzserének egyik legnagyobb
háza, ahol időközben össze szoktunk gyűlni. Hatalmas,
háromemeletes épület, üvegfalakkal, ultramodern berendezéssel és
örömünkre, egy hatalmas beépített medencével a kertben. MinJun
volt az a férfi, akire úgy tekintettem, mint második apámra,
ugyanis hihetetlenül jól bánt velünk, mindig igyekezett
viszonylag egészséges ütemet diktálni, hogy mindeközben
haladjunk is. Mikor beléptünk Taeilel az előtérbe, a fiúk
vigyorogva vártak minket a lépcsőn, azonban meglátva arcomat,
csappant a lelkesedésük. De volt valaki, aki soha nem adta fel:
-
Mi ez a savanyú kép?
Talán citromot nyalogattál eddig? – kérdezte Kyung, mire
mosolyogva lepacsiztam vele. Tudtam, hogy lesz valaki, aki
visszahozza a jókedvemet.
A
srácok a nappaliba vezettek, ahol már MinJun várt minket. A széles
dohányzóasztal körül (melyen telis-tele papírokkal) kisebb
párnák voltak elhelyezve. Mosolyogva ültem le az egyikre miután
udvariasan köszöntöttem menedzserünket, nem hiába mondtam, hogy
ismer minket.
-
Jó újra látni titeket
srácok! Ugyanis teendőnk akad bőven, mert ha jól kalkuláltam,
akkor egy újabb turnénak nézünk elébe – mosolyogva kaptam fel
a fejemet – Ez persze rengeteg munkát igényel, mind fizikailag és
nem utolsó sorban lelkileg is. Rengeteg időtöket fogja elvenni, de
úgy hiszem megéri! Azonban – és ekkor végignézett a csapaton –
Kéne nekem egy ember ma estére!
MinJun
mosolyogva nézett végig a csapaton. Mi pedig igyekeztünk kerülni
a tekintetét, ugyanis senkinek sem hiányzott valami puccos, unalmas
este, ahol nagyjából hozzánk sem szólnak, hiszen végig csak az
üzletről van szó. Másodpercekkel később menedzserünk
szemöldökét összevonva fonta karba kezeit.
-
Ne csináljátok már!
Zico! – szólított fel.
-
Miért pont én? –
kérdeztem önérzetesen.
-
Mert, ha nem tévedek te
vagy a banda frontembere… - szemöldökét megemelve nézett rám
én pedig a többiekre, akik bátortalanul ugyan, de bólogattak.
Morcosan meredtem rájuk, s még elkaptam Jihoon bocsánatkérő
tekintetét, amikor MinJun újra hozzám szólt – Nemde?
-
Ez nem azt jelenti, hogy…
- kezdtem bele hosszúnak szánt érvelésemet, amitől elvehettem
volna menedzserünk kedvét, azonban már az elején besültem.
-
Ugyan már! – csattant
fel – Ennyibe nem halsz bele, legalább egy jót vacsorázol
Morcosan
meredtem magam elé, mint egy durcás kisgyerek. Ebből a szempontból
nagyon is utáltam a Block B frontembere lenni. A fiúk vállamat
paskolva próbáltak megbékíteni, kevés sikerrel. Bosszantott a
tudat, hogy amíg ők otthon cseszik a rezet, addig én egy
kényelmetlen öltönyben meresztem majd a seggemet egy rakás sznob
között. Amilyen jól indult a reggelem, olyan pocsék lesz az
estém…
Fintorogva
bámultam magam elé MinJun autójában, aki szemlátomást elégedett
volt magával. Időnként felém pillantott, majd mosolyogva
nyugtázta, hogy még mindig duzzogok.
-
Ugye elhoztad a zakódat
is? – kérdezte atyáskodva, mire felhorkantam – Ne duzzogj
már!Jól fogjuk magunkat érezni, hidd el!
-
A magad nevében beszélj
– sziszegtem, majd most először ránéztem. Igyekeztem minél
mérgesebb arckifejezést magamra ölteni – a múltkorin, meg az
azelőtti vacsorán is csak ültem, mint valami szerencsétlen. Te
lehet, hogy jól érzeted magad, de én nem. Egyszerűen halálra
untam magam!
-
Most kivételesen nem
leszel ennyire magadra hagyva – mondta MinJun barátságos hangon –
az ügyfelem lánya Narah is jelen lesz a vacsorán – egy kicsit
megenyhülve vontam fel szemöldökömet – veled egykorú, ezért
úgy hiszem szót fogtok érteni.
-
Narah? – ízlelgettem e
különös nevet, mely furcsasága ellenére szépen csengett. MinJun
mosolyogva fordította az út felé tekintetét.
-
Kim Narah édesanyja révén
görög származású...
Egy
görög-koreai lány? Érdekes keveredés, de ki tudja? Ezekkel a
gondolatokkal karöltve zárkóztam újra magamba egészen addig,
ameddig az ötcsillagos étteremhez nem értünk. Miután előkotortam
zakómat, kiszálltunk az autóból, melynek kulcsát MinJun a
parkoló srácnak adott. Megigazítva magamon az öltönyt
kedvetlenül, de egy sablon mosoly kíséretében léptem
menedzserünk után, akit majd szétvetett az öröm és izgatottság.
Azt hiszem egy kicsit megszállott…
Egy
magas, udvarias pincér kísért minket asztalunkhoz, mely a teraszon
volt, ahonnan be lehetett látni Gangwon ragyogó gyémántját,
magát a hidat. Kitűnő választás volt, hiszen nem volt sem túl
meleg, sem túl hideg a vacsorához. MinJun mellett foglaltam helyet,
aki azonnal rendelt is egy pohár bort és ásványvizet, majd biztatóan rám kacsintott. Természetesen nem akart megadni neki,
így válaszképpen csak szememet forgattam. Míg vártunk a hidat
csodálva merültem a gondolataimba. Talán nem is lesz olyan rossz
ez a vacsora. Ha csak a látványt veszem figyelembe, már az
elengedő számomra.
Pillanatokkal
később nyitódott az ajtó. Egy magas, határozott férfi és egy
hasonló kiállású nőt vezetett felénk a pincér. A férfi fehér
öltönyt viselt, mely egybeolvadt elefántcsont színű bőrével.
Sötét haja hátrafésülve, sötét eltökélt szemei komorak.
Mozdulataiból ki lehetett olvasni a megfontolt és határozott
jellemet, egy igazi vezéregyéniség. De leginkább a mellette lévő
lány keltette fel az érdeklődésemet. Léptei, mozdulatai egy az
egyben olyanok, akárcsak a férfié. Sötét macskaszemei kíváncsian
elemezték az asztalunkat. Fekete alakhoz simuló ruhát viselt,
melynek szegélye és dekoltázsa csipkével díszített. Nőhöz
illő, méretes magas sarkút viselt, melyben könnyedén lépdelt
asztalunk felé. Fülében topázszínű égkő csillogott.
-
Park MinJun –
köszöntötte a férfi menedzseremet, aki azonnal állásba tornázta
magát, magával rántva engemet is, majd udvariasan köszönt.
-
Kim HyunWoo örülök,
hogy láthatom!– üdvözölte aztán a szépség felé fordult –
Ön bizonyára Kim Narah, üdvözlöm!
-
Részemről az öröm –
felelte udvariasan Narah, hangja olyan furcsán csengett akcentusa
miatt, mint maga a neve.
-
Hadd mutassam be Woo JiHot
a Block B frontemberét – mutatott ekkor felém MinJun büszke
tekintettel. Illedelmesen meghajoltam, majd először az öltönyös
pasassal fogtam kezet. Kézfogása erős és határozott, akárcsak
acélos tekintete. Aztán Narah felé fordultam. Ravasz macskaszemét
rám szegezve nem eresztett csapdájából. Fekete írisze, akár egy
örvény, úgy szippantott magába, s nyelte el testemből az életet.
Vérvörös ajka halvány mosollyal elvarázsolt. Bágyadtan
álltam, ködös fejjel, mint akit elvarázsolt egy boszorkány.
Maga volt a megtestesült szépség, hosszú vékony lábaival,
tökéletes alakjával, melyet egy sötét ruha takart a kíváncsi
szemek elől. Kézfogása finomabb, mint apjáé, de ugyancsak
határozott. Ugyanakkor volt valami melegség is, mely szétáradt
testemben, érintésétől.
-
Örülök a találkozásnak
– mondta Narah egy pillanatra sem eresztve el szemével. Ki ez a
lány?
Ahogy
megjósoltam MinJun megint sikeresen kizárt a társalgásból.
Miután meghozták a vacsorát, ő és Kim HyunWoo mély társalgásba
kezdtek valamilyen üzlettel kapcsolatban, amelybe a bandánk
szponzorálása is kapcsolódott. Időközben Narah is bekapcsolódott
a beszélgetésben, onnan tudtam meg, hogy ő is hasonló pályán
akar majd dolgozni, mint MinJun. Amilyen gyönyörű, olyan
intelligens is, így csak még rosszabbul éreztem magam. Az ilyen
lányoknak több esze van, mint egy kpop-os rapperel kavarni. Pedig
úgy el tudtam képzelni, ahogy ajkai az enyémet falják.
Zavartan kaptam a boromhoz, hogy eltereljem gondolataimat. S ekkor,
mintha csak a gondolataimban olvasott volna, Narah kíváncsian
pillantott felém.
-
Nagyon szótlan vagy –
jegyezte meg egy kellemes mosoly kíséretében.
-
Nem értek az üzlethez –
vontam meg a vállamat kedvetlenül, majd szomjazva (amit nem
elégített ki még a jó minőségű bor sem) néztem végig rajta.
-
Akkor miről szeretnél
beszélgetni? – kérdezte fejét oldalra billentve. Nagyot nyelve
nyúltam újra a borospohárért. Ez
játszik velem, vagy túl sok bort ittam?
-
Úgy hallottam félig
görög vagy – mormogtam, miközben a pohár tartalmával
forgattam.
-
Igen, anyukám görög és
egy véletlen találkozás során kerültek össze apámmal –
meglepetten emeltem fel tekintetemet. Miért ilyen őszinte velem? –
Te itt laksz Gangwanban? – fordította meg gyorsan a játékot
Narah.
-
Igen – bólintottam –
Van egy lakásom, ahonnan belátni az egész várost!
-
És mond csak Woo JiHo
-
Kérlek, szólíts
Ziconak. Jobban szeretem, ha a becenevemen szólítanak. Ez már
szinte a rendes nevemnek mondható!
-
Zico – ízlelgette
nevemet, majd ő is a borospoharához nyúlt és ivott egy kortyot a
vörös italból. Miután letette a poharat végignyalta alsó ajkát,
amitől elakadt a lélegzetem. Szeme végig engem nézett, zsibbasztó
mérget fecskendezve ezáltal testembe – Van barátnőd? –
meghökkenve néztem rá. Egy ilyen fullos, multi milliárdos csaj,
mint Narah ilyeneket kérdez? Nagyot sóhajtva dőlök hátra a
székemben, amely egyre kényelmetlenebb volt számomra.
Lopva
MinJunék felé néztem, akik még mindig lázasan bele voltak
merülve a beszélgetésbe. Sőt, egyre több zsargon szót
használtak, mely teljesen érthetetlen volt számomra.
-
Nincs – válaszoltam
végül – és neked? – szakadt ki belőlem a kérdés, ami egy
picit meglepte a görög szépséget. Afroditém pillantása még
mindig nem engedett el, szívta az erőmet, tartásomat, türelmemet,
forróságot hagyva maga után.
-
Folyamatban van –
suttogta kedélyes mosollyal, amelynek gyönyörűsége felért azzal
a fájdalommal, amit e mondat hallatán éreztem. Nyilván valami
újgazdag buzi csavarta el a fejét. Egyszerre uralkodott el rajtam a
düh, a féltékenység és az őszinte véleménynyilvánítás. De
inkább nem mondtam semmit. Komoran bólintottam, s a vacsora további
részében igyekeztem behúzni a kéziféket. Bár abban az
állapotban, amiben voltam aligha volt ez lehetséges.
Narah
ezek után hol velem, hol pedig a nagykutyákkal társalgott, míg
végül újra kiszorultam a körből. De nem bántam. Pofáresésemet
gyászolva néztem a csillogó várost, egészen a vacsora végéig.
Ennyit a jó estéről Zico! Mondhatni ez a te formád…
Duzzogva álltam fel miután a pincér hozta a számlát, majd
mindenki kezet fogott az asztalnál. Narah kézfogása azonban ismét
elindított bennem valamit. Tekintete ismét fogságba akart ejteni,
de ekkor érőt véve magamon, félre néztem.
-
Örülök, hogy
megismertelek – mondta barátságos, finom, de egy kissé
megbántott hangon, miután elengedte a kezemet.
-
Akárcsak én –
biccentettem közömbösen. Felejtsd
el te barom! Felejtsd el te barom!
Azonban újra Narah vonzereje újra győzedelmeskedett akaraterőm
felett. Felé pillantottam. Szeme játékosan csillogott, ajkába
harapva elemezte arcomat. Kegyetlen istennő, melynek nem tudtam
ellenállni.
Sötét
szemeim komoran néztek vissza rám a tükörből. Igazi vesztes
vagy!! –kiáltotta tükörképem, még ha nem is nyitotta szóra
a száját. Morcosan vontam össze a tekintetemet megjegyzésén,
majd inkább kimentem a fürdőszobából. Egy fekete póló és
szürke rövidnadrág volt rajtam. Unottan vágtam le magam a szürke
kanapéra, amely az üvegfal felé fordítva újra a megnyugtató
városra nézett. Nem volt kedvem semmihez, csak ültem magam elé
meredve, hol a várost csodálva, hol pedig kínzó gondolataim közé
süllyedve, melyek kegyetlenül marcangoltak.
Vajon
mit csinálhat az én Afroditém? Lehunyva szememet újra felidéztem
arcát, csodálatos alakját, csengő bongó hangját. Lelki
szemeim előtt megjelent, s felém tartott. Fekete szemeit az enyémbe
fúrta, majd az ölembe fészkelte magát. Hajába túrva faltam puha
ajkait, nyelve végigsimított párnáimon, miközben kezei lágyan
cirógatták mellkasomat. A fullasztó csók után államat kezdte
harapdálni, nyelvével lecsúszott egészen a nyakamig… Nyögve
ébredek fel az álomból, mely csak egy ártalmatlan gondolatnak
indult.
-
Bazdmeg! – mordultam
fel, miután lenéztem a nadrágomra. Férfiasságom vadul lüktetett
alsónadrágomban- e gondolatmenettől – Remek…
S
már éppen nyúltam volna a kicsi Zicoért, hogy megkönnyítsem
helyzetemet, amikor csöngettek. Kerek szemekkel néztem az ajtó
felé, majd kitüremkedő merevedésemre, végül magamra kaptam egy
fekete köntöst, amelyet az egyik fotelben hagytam és sietve
indultam a bejárati ajtóhoz. Mikor a kilincsre tettem a kezemet
vettem egy mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam aztán:
Tátott
szájjal meredtem az ajtóban álló alakra. Na, ő rá a legkevésbé
sem számítottam. Lüktető férfiasságomra gondolván csak még
inkább elszégyelltem magam.
-
Szia – köszöntött a
görög szépség, aki egy vékony kabátban állt az ÉN házam
előtt.
-
Szia – nyögtem, de nem
tudtam eldönteni, hogy a meglepettségtől, vagy a vágytól, amely
csak erősödött Narah látványától.
-
Bejöhetek? – kérdezte
udvariasan, szeme kíváncsian csillogott a tompa fényben – Vagy
vendéged van?
-
Nem, gyere csak –
krákogtam esetlenül, majd kitárva az ajtót, utat engedtem neki.
Narah
mosolyogva nézett körbe a nappalival, amely meg volt süllyesztve,
így két lépcsőfok választotta el a konyhától. Végignézett
mindent, amit csak lehetett, kínzó lassúsággal, majd végül a
konyhában ért véget felfedező útja, ahová lerakta a táskáját.
-
Hogy találtál meg?
–kérdeztem, miután végre rám nézett, amely egyszerre volt
fullasztó és kellemes számomra.
-
Ügyesen – felelte
kurtán.
-
És megtudhatnám az okát?
-
Szerettem volna még
beszélgetni veled, mert a vacsorán elég passzívan viselkedtél –
magyarázta, miközben a kristálypoharakat vizsgálgatta a polcon.
-
De miért? Neked… -
felhorkantam – Mi értelme van ennek?
-
Bort? – kérdezte
mosolyogva, majd előhúzott magával hozott ajándéktáskájából
egy drága bort.
-
Kérek – adtam meg végül
magam. Előkotortam a bornyitót és elvettem tőle az üveget. Végig
éreztem magamon tekintetét, amíg a bor kinyitásával szenvedtem.
Ki ez a lány? És mi
ez a váratlan látogatás, miközben egy másik pasit szédít?
Csábító a gondolat, hogy kavarjak vele, de… Megváltoztam…
MinSeo miatt. Na, de MinSeo már nincs itt, nemde? A
dugó pukkanva adta meg magát a csavarásnak, majd elővettem két
pohara és mind a kettőbe töltöttem a vörös folyadékból –
Szóval… - kezdtem, miután odaadtam neki a poharat – miért
jöttél?
-
Mondtam már –
válaszolta játékos mosollyal, majd poharát az enyémnek
koccintotta. Ivott pár kortyot, aztán újra rám nézett –
Beszélgetni szerettem volna veled…
-
És mi van a folyamatban
lévő barátoddal? – kérdeztem önérzetesen, mire Narah
felkacagott. Egyszerre volt édes, csodálatos és gúnyos is.
Haragudni akartam rá, de nem ment.
-
Tetszik a naivságod –
suttogta, miközben frissen manikűrözött körmével kocogtatta a
poharat – Olyan csábító… - elakadt lélegzetem mondata
hallatán – Bár jobban szeretem, ha a férfi akivel vagyok
határozott és uralkodó! Tudom, hogy te is ilyen vagy – hangja
egyre lágyabb, valósággal dorombolt.
-
Micsoda? – dadogtam.
Most álmodom? Mi a
fene? Ez a gyönyörűséges Afrodité engem akar?
-
Jól hallottad – mondta
széles mosollyal arcán. Letette a poharat a pultra, majd elindult
felém. Olyan közel volt, hogy éreztem forró leheletét – Úgy
hiszem, hogy benned is ott van ez az uralkodó férfi…
-
Miért csinálod ezt? –
kérdeztem suttogva, miközben erősen koncentráltam, hogy ne
ragadjon magával a hév. Mi van, ha csak ugrat? Vagy csak álmodom?
-
Mert mióta megláttalak
arra vártam, hogy megérinthesselek – suttogta, majd vékony
ujjait felcsúsztatta mellkasomon, eközben orrát nyakamhoz nyomta.
Elfojtottam egy nyögést – hm, milyen jó illatod van…
Fogalmam
sincs, hogy mit követtem el, amiért ezt a gyönyörű lányt
magamhoz vonzottam. Szedd össze magad! Te megváltoztál! Nem
ugyanaz a Zico vagy! – üvöltött rám egy belső hang. Nem,
én már nem ugyanaz a Zico vagyok, aki egyik lányról a másikra
megy, s gondolkodás nélkül bújik ágyba bármilyen nőszeméllyel.
De ő nem akármilyen nőszemély… Két hónap után most először
érzem azt, hogy újra önmagam lehetek… Talán el kéne hajítanom
a MinSeonak tett fogadalmamat? Narah vert fel gondolataimból, amikor
kezét nyakam köré fonta.
-
Én… szerintem ez nem
helyes – nyögtem, miután egy percre kitisztult a fejem, de Narah
hajthatatlan volt. Úgy éreztem magam, mintha a mélyen elzárt énem
láncait feszegetnék.
-
Engedd ki – suttogta
nyakamba, majd puha ajkával finom csókot lehelt rá. Felnyögtem –
Engedd ki – ismételte, mígnem teljesen elvesztem szavaiban.
Halkan nyögtem csókjaitól, s közben kibontotta a köntösömet,
ami végül a földön landolt. Harcoltam az érzés ellen, de be
kellett látnom, hogy vesztésre állok. Annyira jó volt érezni őt,
belső VALÓDI énem üvöltve tépte le magáról a láncait, amely
két évig tartotta rabságban, s gondolkodás nélkül Narahra
vetettem magam.
Az
álom kicsit sem hasonlított a valósághoz. Narah nyögve túrt
hajamba, hogy közelebb húzzon magához. Nyelve forró táncot járt
az enyémmel, miközben kezei megszabadítottak a pólómtól.
Elszabadult énem vadul nyalta, harapta, csókolta őt a pultnak
préselve.
-
Ez az – nyögte Narah,
majd újra beléfojtottam a szót és megcsókoltam. Itt
nem lesz jó!- hördült
rám az a vad Zico, mely teljesen átvette felettem az irányítást.
Hallgatva
a belső hangra, megragadtam Naraht, aki ösztönösen derekam köré
fonta lábait, amíg én a hálóig igyekeztem vele. Átszelve a
nappalit, valósággal berontottam a szobába. Nem tudom, hogy a két
hónapi vágyéhség, vagy régi énem szabadsága adott ekkora erőt.
Miután
becsaptam magunk mögött az ajtót, Narah lemászott rólam én
pedig kíméletlenül a kemény felületnek löktem. Nyögve
csapódott az ajtónak, amikor újra lecsaptam rá. Kezemmel
végsimítottam a csipkés ruhán, amely már azóta zavart, amióta
megláttam, majd megkeresve a zipzárt gyorsan lehúztam róla. Az
elém tárult látvány csak még inkább felcsigázott. Fekete
csipkés melltartó, bugyi, hozzá illő combközépig érő
harisnyával. Nagyot nyögve tapadtam finom ajkaira, miközben egyre
inkább az ajtónak préseltem.
Eközben
ő sem tétlenkedett, keze felfedező útra indult, ami az
alsónadrágomnál ért véget, amelybe bedugva kezét rátalált
kemény férfiasságomra. Hangosan nyögtem szájába, amikor
végigsimított rajta. Kinyitva szememet láttam, amint önelégülten
mosolyog, így én is megadva neki a kegyelemdöfést a bugyijába
férkőzve megérintettem. Narah teste megfeszült, s mellkasát az
enyémnek nyomva sóhajtott fel. Élvezve szenvedését végignyaltam
nyakán, majd először finoman ráharaptam az érzékeny bőrre.
-
Ah – kiáltotta Narah
gyönyörében, s megragadva államat durván megcsókolt. Forrón,
szenvedélyesen, gusztustalanul, amely egy fájdalmas harapással ért
véget. Fogai közé véve alsó ajkamat erősen húzta maga felé,
mire felszisszentem.
-
Boszorkány – nyögtem
ajkába. Szépséges Afroditém válaszul csak felkuncogott. Milyen
gyönyörű hang.
Megunva
az ajtónál való csókolózást az ágy felé kormányoztam
magunkat, s miután én lehuppantam a matracra, Narah az ölembe
fészkelte magát. Vadul csókolt, miközben csípőjével néha
meg-megmozdult, amik hangos nyögéseket váltottak ki belőlem.
-
Még mindig nem elég! –
hörögte Narah, amikor már levegőért kapkodtunk – Azt akarom,
hogy te irányíts!
Több
sem kellett, megragadva csípőjénél az ágyra döntöttem és
leszedtem róla a melltartóját. Nem voltam önmagam, teljesen
kifordultam magamból, de nem bántam, ebben a pillanatban csak az
érdekelt, hogy megdugjam!
Kiszabadítva
melleit az egyiken végignyaltam, míg a másikat tenyerembe fogva
masszíroztam. Narah nyögve tekergett alattam, míg végül lejjebb
nem csúsztam hasára, ahol végignyaltam köldökét, majd még
lejjebb és még lejjebb, egészen a csipkés bugyiig, ami most már
nagyon zavart. Valósággal letéptem a vékony ruhadarabot és
hezitálás nélkül csaptam le rá „ott lent”. Narah
felkiáltott, ugyanis minden voltam csak kíméletes nem. Nyelvem
vadul körözött nemi szervén, amelynek ritmusát csípője követe.
Ezt a tevékenységet addig fojtattam, míg teste remegni nem
kezdett. Mert miután elértem a célomat abbahagytam, ami ellen
Afroditém kéjes nyögéssel tiltakozott. Leszedve magamról is az
alsót felé tornyosultam. Kezeim két oldalt feje mellett, úgy
néztem le rá.
-
Szedsz valamit? –
kérdeztem, mire Narah zihálva bólintott. Jackpot!
Vigyorogva tapadtam
újra ajkaira, igyekeztem minél vadabbul tépni párnáit, de ekkor
Nahra nyögve végigkarmolt a nyakamon. Hangosan kiáltva akartam
megszakítani a csókot, de nem engedte. Lábait derekam köré
fonta, nyelvét átdugva újra elkábított. Éreztem, hogy nyakamból
valami forró folyik végig mellkasomon, ami egy kicsit
megrémisztett…
-
Gyerünk – nyögte
Nahra, amikor egy pillanatra haboztam. Vissza akartam adni a
karmolást, így a vágytól ködös aggyal olyan erősen csapódtam
belé, hogy kiáltása egyszerre volt félelmetes és borzasztóan
izgató.
Kínzásom
tovább tartott, amikor lassan mozogtam igyekeztem minél mélyebbre
menni, hogy eltaláljam azt a bizonyos pontot. Lassan ki, majd vadul
be, majd újra és újra, míg Nahra zihálva, nyögve, nevemet
hajtogatva markolt bele hajamba és húzott magához. Aztán
megkegyelmezve neki gyorsítottam a tempón. Keze hátamra csúszott,
s élvezettel mélyesztette körmeit húsomba.
-
Azt a kurva! –
kiáltottam fel. Narah vigyorogva nézett le rám, s szemei úgy
izzottak, mint a purgatórium lángjai.
Nem
is sejtve, hogy gyilkos mérgét aznap este fecskendezte belém,
melytől szabadulni nem tudtam. Istennőként imádtam, csókoltam,
mindenemet feláldozva érte. Ezután az este után nem volt kérdés,
hogy örök szolgája, hívője maradtam.
