Sminkszobában... (GD 16+)

Sminkszobában…

Már megint az a furcsa érzés…

Szívem kiugrani készül mellkasomból. Érzem, hogy elmém elhomályosul, gyomromban milliónyi pillangó lejt örömtáncot.

Éppen kezdeném törni a buksimat egy agymosáson, amikor elkapom a tekintetem és utcára pillantok.

- Itt vagy?- egy kéz lendül át többször is a szemeim előtt.

- Persze…- felelem halkan és újra elveszek íriszeiben.

NEM! NEM SZABAD! TÉRJ VISSZA!

Lassan és óvatosan tisztogatom a barna arcfestéket bőrén, melyet előzőleg ecset kis fejére kentem.

Bódító illata ellenére próbálom megtartani a tisztes távolságot, kisebb- nagyobb sikerrel.

De könyörgöm, hogyan lehet az érzelmekkel küzdeni, amikor egy badboy puha bőrét simogatod és mindeközben ragyogó szemeivel ádázon figyel és keresi tekinteted.

Aigoo! Ráadásul közelebb van, mint gondoltam.

Egy másodperc töredéke alatt magával ragadnak csoki barna szemei és érzem, hogy arcomat elönti a forróság, s abban a pillanatban leginkább egy tengerparti állathoz hasonlítok, nevezetesen egy rákhoz.

Elmosolyodik reakciómat látván.

Aigoo! Azaz ezer wattos mosoly! Tíz háztartásnak is elég lenne! Elvarázsolva mosolygok vissza rá!

-          Hunyd le a szemed!- utasítom rekedtes hangon. Engedelmeskedik.

Mialatt Mr. Megrendülésig Értelmes szemhéjait tisztogatom, lepillantok lebiggyesztett ajkaira.

Nem bírom tovább! Egyre közelebb van az arca, érzem forró leheletét nyakamon. Megremegnek pillái és lassan kinyitja szemei, én ebben a pillanatban elveszek drágaköveiben.

Hosszú percekig csak szemezünk, majd szó nélkül mézédes piroskás ajkait a sajátjaimra tapasztja.

Kikerekedett szemeimmel tekintetét keresem, de pillái elrejtik előlem. Lehunyom a szemeim és engedve a csábításnak átölelem a nyakát. Érzem, ahogyan elmosolyodik és derekamat átölelve egy érzéki csókra invitál. Csókja Micimackó mézénél is édesebb és egyre szenvedélyesebbé válik. Szívrohammal küzdve engedek utat nyelvének, miközben ujjaim hajtincseibe temetem. Éhesen csókolva a másikat, megszűnik számunkra tér és idő fogalma.

Levegőhiány miatt elvállunk picit egymástól. Semmit sem kell mondanom, az arcom mindent elárul.

-          Köszönöm!- súgja csábító hangon és egy utolsó fülig érő mosollyal ajándékoz meg. Lehetne a BLEND-A-MED reklámarca is! Shakira helyett egy kis Waka-waka…

Kuncogni kezdek magamban. Körülnézek és tudatosul bennem, hogy egyedül maradtam. Nem baj! Jössz te még az én utcámba! Akarom mondani sminkszobámba…

Készült a Green eyes alapján 2014. Jún. 26.

By: Jijel

Feelings vs Reality 18+ (Baek)

 

Fellings vs reality

Jaejoong – Yunho 18+

for

Cseh Sándorné

Warning!

A történet felnőtt tartalmat és obszcén kifejezéseket tartalmazhat!

Az esetlegesen előforduló elgépelésekért elnézést kérek!

  Egy újabb nap, ami hosszú forgatással telt. Nem hazudok, felöntöttünk a garatra nem is kicsit, de attól még fárasztó volt, így az első dolgom hazaérkezés után, hogy levetem minden alkohol áztatta, büdös ruhámat és úgy, ahogy vagyok, beállok a hűsítő zuhany alá. Csak érezni, ahogyan a hideg vízcseppek elborítják testem minden egyes pontját majd lassan, a gravitáció miatt elindulnak lefelé, lemosva rólam minden mocskot. Bár még így is kevésbé érzem rosszul magamat. Előtte fűvel-fával kielégítettem beteges vágyaimat, nem számított, nő-e vagy férfi egy jó italozással dúsított estén.

  Mióta szétszakadtunk a csapattól, megtépődtünk, azóta azt sem tudom, hol áll a fejem, vagy egyáltalán meg van-e még. De Yunho egy nap betoppant hozzánk, aztán más nap is, a szabadnapjait velünk töltötte, aminek én nagyon örültem, bár hiányoltam Changmin frissítő jelenlétét is. Kicsit csalódott voltam, hogy színét sem láttam.

  Az elmélkedésem közepette elzárom a csapot, félig-meddig megtörölközöm és a hajamat is jól átdörzsölöm a halványkék anyaggal. A zuhanyzóval szembeni radiátortól leemelem a hófehér, pihe-puha köntösömet és komótosan, a magam esti lassú tempójában beletuszkolom megfáradt végtagjaimat. Kellemes bizsergés fut végig rajtam, ahogyan a bőrömön végig simít a kellemes anyag.

  A telefonomba mélyedve nézegetem át az aznap kapott üzeneteket, úgy trappolok végig az én ízlésem szerint berendezett lakás előszobájába, hogy a hálószobámba érhessek, ám ebben a tervemben két erős, a derekamra fonódó kéz megállít. Bocsánatkérés képpen viszont kapok egy csókon a nyakam jobb hajlatába. Ezek után azok a csenevész ajkak bejárják az egész kis területet, letolva a vállamról a köntösöm szélét, azt is beborítva szeretettel, közben felső végtagjai már a két anyag oldalát összekötő fonalat babrálták.

- Hé-hé-hé! Álmos vagyok én most ehhez. - lihegem kicsit megilletődve, hátradöntött fejjel a fülébe. Arcom enyhén kipirosodik és már ennyitől is szaporán veszem a levegőt. Már hetek óta nem volt egymásra időnk, ami nagyon frusztrálttá tett mindkettőnket, de ha másnap is akarjuk nyújtani a színvonalunkat, egyszerűen muszáj pár órát pihennem. Ők meg a hetekben comebackelnek, próbák sokasága van még előttük, nem eshet össze a színpadon, mert hogy ő egy másik fickó hátsó felét toszigálta az éjszaka. Ezt mindenkinek el kell fogadnia.

- Én is, nyugi. Nem csak én fogok holnap kidőlni. – minden ellen tevékenységemet figyelembe se vélve, a lenti anyag némán adta meg magát a fiatalabb ujjai között és bomlott szét a csomó. – De te azt hiszem, előbb. – karistolja vágyaimat az érdes, férfias hangja, ahogyan édes szavakat suttog a fülembe és tenyere is a felfedett testrészeimet barangolja végig.

- Yunho-ah! – Kitörök nehezen az öleléséből és fordulok egyenesen szembe vele elfelejtve, hogy semmi sem takar már engem és ezen ő jó nagyot kuncog.

- Nem úgy tűnik, hogy lenne ellenvetésed. – takarja el ujjaival száját, ami már röhögéshez készülődik, másik szabad kezével meg nagyban mutogat lefele. Le? Mi van lent? Amint a tekintetemet a padló felé vezetem, minden értelmet nyer. Az, aminek nem kellene, már nagyban az eget kémleli odalentről. Ennek eltakarására –bár már feleslegesen- újra behúzom a köntöst és jó vastag csomóra kötöm, hogy még véletlenül se legyen könnyű dolga, ha le akarna vetkőztetni. – Na, most meg miért? – Arcára a szokásos kisfiús durcizás kúszik.

- Csak – sóhaj – fáradt vagyok. – Nem, mintha nem akarnám, nagyon is, de ez nem a megfelelő alkalom rá, viszont engesztelésként egy vad csókcsatába hívom, amit nagy nehezen, de elfogad. – Szeretnék nem csak túlesni rajta. – Ezzel és egy baráti mosollyal köszönök el tőle és a háló felé veszem az irányt.

- Legalább aludhatok veled? – Lépteit magam mögött hallom és pillanatokon belül ő is bekerül a párnákkal díszített, drága ám bár ugyanannyira minőségi fekhelyemre, átölelve engem és egy csókot hintve a fejem búbjára. Egyszerűen lehetetlenségnek érzem a visszakozást az érzéssel szemben, hogy oda bújjak hozzá. Ejnye Jaejoong, nektek nem kéne ezt csinálni, tudod! De hát, a végéig mindig én vagyok a rossz kislány!

Coming out? Talán vége a nehezen felépített karrierjének?

Szerkesztőségünk ezekben a pillanatokban értesült arról a tényről, hogy Jung Yun Ho, a TVXQ oszlopos tagja ismét Kim Jaejoongnál, a leejtőn csúszó JYJ nevezetű együttes leaderénél töltötte az éjszakát.

  Lapunk már pár hete beszámolt erről a jelenségről, mely az óta, sőt feltehetőleg az előtt is rendszeresen előfordult, a pár képes volt hajnalban is meglátogatni a másik otthonát, majd amint a beosztásuk elkezdődött, már indultak is. Mindezek között viszonylag rövid idő telik el, ezért volt lehetőségük eddig a titokba tartására. De! Felmerül a tény, hogy mindezek hátterében mi is állhat. Az utolsó pillanatokban sietett a talány megoldásának elősegítésére egy fiatal rajongójuk, aki maga is ledöbbenten állt a tényekhez. Ha az ilyen furfangos teremtések, mint ők nem tudnak a dologról, az minden bizonnyal nagy ügy lehet. De hogy miről is van szó?

  A cikkben közzétett képen nem található más, mint a fentebb említett idolok, ahogyan egymást átölelve, egymáshoz bújva alusszák az igazak álmát. Ezt hogyan magyarázzák? A nyilvánosság már nem fogad el olyan kifogásokat, miszerint csupán „nagyon jó barátok”, amilyen válaszokat eddig adtak. A jó barátok a szerkesztőség és valószínűleg minden épeszű ember szerint nem forrnak meleg ölelésbe egy baldahinos ágyban.

  Mindezek után, jogosan követelhetjük a magyarázatot.

   A reggelt ismét a már megszokott hip-hop számmal indítom, ami az álomszuszékok felverését –kiverésén… hehe - igyekszik elősegíteni. Na de Jaejoong! És még rám mondják, hogy perverz vagyok!

  Elég szűkösen férek el, hogy teljesen be vagyok zárva Yunho erős karjaiba, akár egy cellába, de az érzés még is teljesen más. Ahogyan a zakatoló szívverését hallom, egyszerűen elönt a boldogság, amiért még mindig ki tudom belőle hozni ezt. Na de mikor lettem én ilyen nyálas, az istenért is!

- Felkeltél? – Érzem az arcomat végig simító puha kezet, ami őhozzá csatlakozik, és nem tudok másra koncentrálni, mint azokra a rakoncátlanul vigyorgó barna szempárokra.

~*~

 Ahogy belépek a rendőrökkel őrzött, zsúfolt helyszínre minden, amit kapok csupán rosszalló tekintetek tömkelege és sugdolózások a hátam mögött. Mi történt? Bal lábbal keltek fel ezek? – Khm, nem babám, csak te vagy ma túl boldog.

  A beosztás szerint ma az első jelenet az enyém, egy motoros üldözés. Ahogyan a szövegkönyvemet bújom, nem mást verődik elém, mint a drágalátos, ám de igen idősödő, friss házas managerem, arca akár egy paradicsom, olyan vörösben úszik.

- Te kis…, te kis te! – Érzem, hogy legbelül a világ összes szitkozódását rám szórja, de itt mindenki előtt nem nyilvánulna meg így. – Nem megmondtam, hogy mindenről tudni akarok? Legyen az egy csók, vagy az, hogy egy kibaszott pasival bújsz ágyba! – ha létezik olyan, hogy valaki suttogva üvölt, akkor ez most pont tökéletes kifejezés lenne rá. Mr. Pak JeongSok urat mintha maga az ördög szállná meg, úgy viselkedik. Sosem láttam ennyire kikelni magából az elmúlt pár évben, ami óta vele dolgozom, de most rá se lehet ismerni.

- M… miről is lenne szó? – Inkább folytatom úgy a beszélgetést, mint aki semmiről se tud, minthogy bárkinek is elmondjam, hogy igen, járok egy férfi idollal.

- A manager feladata, hogy megszervezze az életeteket, és hogy megvédjen titeket! Ha francról se tudok, akkor mit tehetek értetek, hogy végezzem a munkámat, he? – Ezek után minden, amit látok pusztán egy fehér papír rajta megszámolhatatlan fekete karakter, de a közelsége miatt nem igazán tudom kivenni, mi van rajta.

- Na mi lehet, drágaságom? Hidd el, mama tudja.

- Te csak ne kommentáld minden tevékenységemet ott a másik oldalon!

- JJ… tudod, ez a munkám, ugyan úgy mint a fentebb felsoroltak a manageredé.

- Kit érdekel, ne turkálj és adj le anyagokat a magánéletemből!

- Oké, akkor nem szólalok meg többet! – mi az, hogy nekem, az írónak dirigál? A pimaszság legteteje!

- Azt azért nem mondtam, szeretném tovább folytatni az életemet…

- Hát akkor csönd, had folytassam tovább a mozgatásodat.

  Kikapom a férfi kezéből az újságnak tűnő valamit, majd gondosan elmerülök a problémájában. Egyre jobban leesik, hogy nem csak az ő problémája, hanem hármunk, sőt hetünk problémája nem mellesleg ehhez a két ügynökség is hozzájárul, ami több tucat embert érint.

- E…ez mi? – ami a számon kijön, pusztán csak dadogásnak lehetne nevezni.

- Én is ezt kérdezném, Kim Jaejoong. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Iszol, drogozol, dohányzol, de még nagyobb botrányt akartál kelteni, hogy felfigyeljenek rád? Ez volt a terved, he? Mert most sikerült. – Ezzel hátat fordít nekem és visszaül az elsötétített fekete járművel, ami jött. Még jó, hogy nem megy el, mert este én innen egyedül nem megyek sehová! De a fontosabb, hogyan történhetett ez? Ki, mi, hogy, miért… Kinek van szíve tönkretenni ennyi embert.

  Jaj drágám, ha látnád miket írtak rólad! „Oppa… megérdemelted. Egész idáig becsaptál minket, azt mondtad, hogy szeretsz minket, és hogy nélkülünk nem tartanál ott, ahol. Erre pedig annak az undorító vadállatnak az ágyában voltál és ki tudja mit csináltál!”

  A fejemben temérdek kérdés cikázik ezzel kapcsolatban, egy épeszű ötletem sincsen. Mit mondhatnék, amit nem cincálnának ízekre és adnának vissza elismerő hangnemben?  Mi kifogásom lehetne? Leittuk aznap magunkat és Yunho nem akart hazamenni? És a többi alkalom, amiről beszéltek? Mert ez esetben a médiának volt igaza és mi hazudtunk, nem pedig fordítva, ahogyan lenni szokott.

- Öm, figyeljen. A mai jeleneteit eltolták. – integet egy apró kisegítő fiú a szemem előtt, jelezve hogy figyeljek rá. Még mindig sokkos állapotban bólintok egyet és csupán már megszokásból ülök be a fekete ablakkal eltakart kis furgonba, ami mindig varázslatos módon elfurikáz minden napi pontomhoz.

- Kénytelen vagyok döntés elé állítani téged. – szóval meg előröl a férfi, akit már-már apámnak tekinthetek, sokkal nyugodtabb, szinte megbánó hangleejtéssel. – Átgondoltam mindent, még csak nem is nézek rád máshogyan ezek után, ugyan az a fiú vagy, akit megismertem, de vagy a karrier, Jaejoong vagy pedig a magánélet. Ezt eddig is tudtad, de úgy tűnik, már elfelejteni látszik. – Utálom beismerni, de igaza van.

  Mi más is lehetne a első gondolatom, amikor hazaérek? Hát… ehetnél valamit, elmosogathatnál, akár még ki is takaríthatnád a nappalit, tiszta por, nézz már szét! De oké, hívd csak fel Yunhot, ha ennyire szeretnéd, bár ő nem ennyire „szerencsés”, mint te.

- Yun-

- Tudom. – a hangja teljes nyugalmat tükröz, mint aki várta volna már ezt a napot.

- Nem… nem tudnál idejönni? – Végre eldöntöttem, mit akarok. Választani a két legfontosabb dolog közül az életemben volt a legeslegfájdalmasabb döntés, amit hoznom kellett. Valaki vagy valakik ma nagyot fognak csalódni bennem, de mindkét lehetőséggel sérülnek, de talán én a legjobban.

- Talán este. – Felfogtam, dolgozik. Nem áll meg az élet azért, mert a párod mindjárt pánikrohamot kap és legszívesebben egy erős droggal az örök füves mezőkre térne. Ekkor tudatosul bennem, hogy én mit is csináltam végig vele. A sorozatos visszautasítások, hogy nem voltam képes csupán pár percet vele törődni, éreztetni vele, hogy szeretem, mindeközben ő folyton igényelte volna és adta volna nekem ugyan ezt. Most meg picsogok utána, mint egy bolond. Picsogok, igen, de kell nekem.

- Rendben. – ezzel be is zárom piciny csevejünket. Eljön? Eljöhet? Valószínűleg újságírók és paparazzik tucatjai bújnak meg a környéken várva az alkalmas pillanatra, hogy lecsaphassanak ránk pikáns hazugságokat kapva, vagy esetleg az igazságot, bár számukra teljesen lényegtelen, melyiket tálalják nekik.

  Arra pattan ki a szemhéjam, hogy valaki dörömböl az ajtón. Ahogyan felkászálódom a kanapéról, egyből azon jár az eszem, mit is mondhatnék neki, mit is gondolhat erről? Ha ő nem úgy véli, ahogyan én? Így elmélkedem, miközben karom már megszokásból a kilincs felé markol és a következő pillanatban már a kezeibe rohanok. Muszáj éreznem az illatát, a testét, a jelenlétét, hogy itt van. Itt, velem.

  Ahogyan az legtöbbször lenni szokott, szavak nélkül is megértjük egymást és a bejárati ajtótól a hálószobába vezető rövid úton elvesztettük a minket takaró anyagok nagy részét. Nyelvünk közben a másik szájában matat, karjaink véletlenül sem szakítják meg a kapcsolatot a kidolgozott felsőtestekről. Úgy bújunk egymáshoz, mintha nem lenne holnap.

  Yunho egy hihetetlenül mély pillantást vet rám, miközben az ágyra fektet, akár egy porcelánbabát és felém helyezkedik, hogy ő irányíthassa a történéseket. Itt kattan be valami mindkettőnkben, olyannyira, hogy nem halljuk már a sötét szoba sarkában lévő antik óra hangos kattogását, a kint idő közben megindult vihar kopogó esőcseppjeit, csupán az őrülten zakatoló szívünket és a heves lélegzetünket, amit lassan kéjes nyögések váltanak fel, amint ajkai a felsőtestem felfedezésére indulnak. Átjárják a vékony nyakam minden szegletét, a kulcscsontom élét, a mellbimbóim kicsiny parkjába is beengedést kérnek, onnan pedig már csak egy felé vezethet az út.

  Keze előbb ér le, mint két mézédes ajka és határozottan rám markol, amitől szinte már egy sikoly hagyja el a számat és a párnába fúrom a fejemet. Amikor az utolsó ruhadarab, azaz az alsónadrág is egy erős rántással lekerül rólam, teljes valójában állok –inkább fekszem magatehetetlenül- előtte. Mielőtt elbízhatná magát, felhúzom magamhoz és fordítok a kockán és ezt csupán egy megnyerő mosollyal konstatálja. Hasonló módszerrel járok el, mint amivel ő kergetett majdnem az őrületbe csupán pár perce, annyi különbséggel, hogy senki nem akadályoz abban, hogy az ékessége a nyelvem ápolása alá kerülhessen, és ahogy gondoltam, az érzésre egyből jólesően felmordul.

- Gyere ide. – nyújtja onnan fentről felém a karját, hogy ismét én lehessek az alárendelt.

- Vigyázz kérlek. Rég volt már… - harapok az ajkaimba és érzem, ahogy arcom két oldalát hevesen elönti a pír, amiért ilyen piszkos dolgokról beszélek. Kiismeri magát a szobámban, minden egyes porcica helyét centiméter pontosan tudja, így csupán az ágy alá nyúl ahol mindig frissen kikészített síkosító pihen, várva az újabb alkalomra, hogy elősegítse az élvezetünket.

- Sosem bántanálak. – Nyílásomnál ujjaival kisebb köröket tesz meg és ismét egy forró csókban olvadnak egymásba az ajkaink, amibe kénytelen vagyok belenyögni a hirtelen befurakodó végtagtól. Ahogy a síkosítótól egyre nedvesebb lesz odabent, ő annyival magabiztosabban veszi tulajdonába testem ezen pontját, szemeivel is csaknem megerőszakol. Mutató ujjához immáron a középső is társul, egyre jobban tágítva, felkészítve valamire, ami még nagyobb. Másik kezével merevedésem felé nyúl, hogy minél jobban ellazíthasson, de lejjebb sem áll meg.

- Kérlek! –csak ennyit tudok kipréselni az ajkaim közül, aztán már is érzem, hogy teljesen kitölt. Hogy, akár egy hercegnőt, féltve mozgat, hogy képtelen megállni, hogy ne simítson át mindenemen és ne férkőzzön a lehető legközelebb hozzám. Lent, alárendeltként nem győzöm hallatni jólesést sugalló hangomat, ami látszólag egyre jobban hergeli az ő vágyait is, mindaddig ameddig már komfortosan érzi magát odalent és nem fél minden pillanatban attól, hogy bármi bajom esik.

  Talán azért, mert sokat váratott magára, vagy csak a hirtelen jött nagy hévtől, csupán perceket várat magára mindkettőnk részéről a jéghegy csúcsa. Igen ám, Jaejoong, de most jön a mély zuhanás.

- Mit mondunk majd a riportereknek és a hasonló majmoknak? – tolja el az egyik rakoncátlan, barna tincset, ami zavarja a kilátásomat felé.

- Azt hiszem, jó lenne, ha egy ideig nem találkoznánk. – kertelés nélkül mondom ki, mire jutottam az utóbbi pár órában. – Sokkal több embert sodrunk veszélybe, nem éri meg csupán kettőnk vágyai ezt. – igazából az emberek véleménye és kicsiny álomviláguknak összetörése érdekel a legkevésbé, de próbálom minél kevésbé bántóan kijelenteni, hogy idő kell mindenkinek.

- Nem gondolod, hogy ez így szívtelenség volt? – célozgat arra, hogy milyen önző vagyok. Idehívom, lefekszünk egymással, ami miatt halvány fénysugarat keltek benne és így kérem a türelmét. Még nem állok készen a zene feladására, Yunho-ért sem.

By: Baek Kyuri

Hope (ChunJi, L. Joe ~ Teen Top )

Hope

L. Joe *pov*

Pelenkás korom óta ismertem ChunJit. Olyanok voltunk, mint a testvérek, akik előtt soha nem voltak titkok. Mindig segítettük a másikat, ha padlóra került és támogattuk, ha a fellegekben járt. Nála jobban talán senki nem ismert, de talán ő sem eléggé…

-         Ezt nézd! – kiáltott fel ChunJi, majd levágott az asztalra egy borítékot. Értetlenül meredtem a papírdarabra, amely arra várt, hogy felbontsam – gyerünk!

Engedelmesen kibontottam a borítékot, azonban a tartalma meglepett. Döbbenten néztem fel a levélből egyenesen a büszkén vigyorgó ChunJira, akivel szemmel láthatólag madarat lehetett volna fogatni örömében. Egy bizonytalan mosolyt erőltettem az arcomra, de az álcám nem lett olyan sikeres, mint terveztem – Nem örülsz neki – motyogta szomorúan, majd levágta magát az egyik székre – Miért? Attól még, hogy egyetemre megyek nem fog változni semmi!

-         Én – dadogtam bizonytalanul – nagyon is örülök neki, csak meglepődtem – hazudtam, amivel leginkább csak magamnak okoztam fájdalmat. Igen is változni fognak a dolgok! Azonban ezt magamnak sem akartam bevallani.

Egy nagy sóhaj kíséretében néztem körbe a színes kis konyhában. ChunJi anyukája nagyon kreatív volt, nem véletlenül ment el lakberendezőnek. Olyan akárcsak a kicsi fia, kreatív, aranyos és mérhetetlenül empatikus. Anyu és ChunJi anyukája hasonló cipőben jártak, mint mi. Ők is gyermekkoruk óta ismerték egymást, s a mi érkezésünk csak még szorosabbá tette ezt a kapcsolatot.

-         Valami bánt téged – vert fel gondolataimból ChunJi, amikor már egy perce néma csöndben ültünk egymással szemben – Mond el!

Ajkamat rágcsálva néztem rá. Mégis mit mondhatnék? Hogy nagyjából középiskolás korom óta a barátságunk valahogy megváltozott? Hogy már nem úgy érzek iránta, mint barát? Egészen idáig titokban tartottam, hiszen testvérként szerettem. A testvérek pedig nem lehetnek szerelmesek egymásba, nemde? Mégis, akármennyire próbáltam távolt tartani magamtól ezeket a furcsa érzéseket, valahogy mindig feltörtek a közelében. Ő természetesen ebből semmit sem vett észre, aminek néha napján örültem is! Belepusztulnék, ha még csak barátok sem lehetnénk egy ilyen dolog miatt! Fontosabb nekem, mint azt gondolná!

-         Csak féltelek – hazudtam egy szelíd mosollyal –meg aztán kevesebbet is találkozhatnánk!

-         Jaj, te! – szólt közbe valamivel bátrabban, majd gyengéden vállon bokszolt – Ettől ne félj! Megoldjuk valahogy!

-         Persze, tudom – bólogattam.

-         De nézzük a jó oldalát! Végre közelebb tudok kerülni Harahoz – mondta belelkesülve, amire csak egy nevetésnek szánt nyögést hallattattam. Nos, igen. A következő probléma, ami szintén útját állta a vallomásomnak. Hara végigkísérte ChunJi életét a középiskolán. Drága barátom fülig belészerelmesedett… Ez adta a következő érvet, hogy ne lépjek semmit – És talán ez a legjobb az egészben! – ekkor órájára nézett – Aigo, ennyi az idő? Mennem kell! – aztán megölelt. Erősen szorítottam magamhoz az én kis hiperaktív mosolybombámat, magamba szippantva rég megszokott illatát. Abban a pillanatban olyan könnyű lett volna neki elmondani, de mégis elengedtem. Hagytam, hogy kimenjen az ajtón, a boldog tudattalanságban hagyva!

Szerencsétlenségem továbbra is kitartott egészen addig, hogy elérkeztünk a nem várt napig, amikor is ChunJinak el kellett utaznia. Búcsúzást egy baráti sörözéssel koronáztuk meg a város hídja alatt, ami kedvelt hely volt számunkra. Bágyadtan néztem a félig üres üvegemre, miközben ChunJi mosolyogva nézte a víz egyenletes hullámzását. Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy beszéljek vele. Bátortalanul felnéztem. Olyan könnyű lenne, de mégsem. Szóra nyitottam a számat, amikor:

-         Annyira jó, hogy a barátom vagy – suttogta ChunJi, majd csillogó szemekkel felém nézett, ami csak még inkább belém fojtotta a szót – nem is tudom mit csinálnék, ha nem lennél! Hiányozni fogsz…

-         Te is nekem – motyogtam, s egy nagyot nyeltem, hogy az a hatalmas gombóc a torkomból eltűnjön – borzasztóan fogsz hiányozni!

-         Szerinted így közelebb kerülök Harahoz? – kérdezte félénken, de nem válaszoltam. Egészen idáig barátként álltam rendelkezésére, s igyekeztem támogatni, de minél közelebb kerültünk ehhez a naphoz, annál inkább szorult nyakam körül a hurok. Belső énem tajtékozva utasított, hogy valljam be az iránta érzett szerelmemet, hogy mondjam ki végre, hogy én őt… szeretem. De a belső énem mellett meghúzódó pánik sosem engedte, hogy eleget tegyek. Pedig lehetőségem annál inkább lett volna rá, ahogy most is – Hm?

-         Biztosan – böktem ki végül, s legszívesebben felképeltem volna magam. Szabad kezemet ökölbe szorítva meredtem a hullámzó vízre. Gyerünk! – De nem gondolod, hogy itthon is van, aki szemet vetett rád?

-         Csakugyan? – ChunJi érdeklődve kapta fel a fejét, majd pirulva piszkálni kezdte a sörös doboz fémfedelét.  Akaratlanul is elmosolyodtam, amint barátom arca egyre pirosabb lett a hír hallatán, szemei érdeklődve csillogtak, mindeközben pedig az ajkát rágcsálta. Nagyot nyeltem.

-         Pontosan – bólogattam valamivel bátrabban, de tudtam, hogy ChunJi barátom ennyivel nem lesz megelégedve.

-         Ismered? Mondj el róla mindent!

-         De te nem Harat szereted? – kérdeztem meglepetten. ChunJi vigyorogva legyintett, majd kérlelve engem nézett. Ajkaival o alakot formált, s legszívesebben agyon csókoltam volna azokat a párnákat, de volt bennem annyi önkontroll…

-         Szóval az illető nagyon is közel áll hozzád… már régebb óta figyel, de nem meri neked bevallani, hogy mit érez, mert attól fél, hogy eltávolodnál tőle. Minden egyes nap abban reménykedik, hogy egyszer csak odamész hozzá és azt mondod, hogy te is hasonlóképpen érzel. De ez butaság, mert nem fogsz odamenni hozzá…

-         Miért nem? Csinos? – pirulva megráztam a fejem – Az baj… - mindennek nevezném magam, de csinosnak nem.

-         Nem csinos, hanem más, amit… amit nem tudok elmondani, de… Szeret téged ChunJi és a legjobbat akarja neked! – ChunJi mosolyogva paskolta meg a hátamat, s egy percig azt hittem, hogy rájött a titkomra, de szerencsémre, s egyben csalódásomra felnevetett.

-         Ha a legjobbat akarja nekem, akkor elenged!  Vagy nem tudom… - barátom egy nagy sóhaj kíséretében felállt a kőről, majd a vízhez sétált.

Magam maradtam egy vesztes vallomással. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy az illető itt áll melletted, csak éppen az a gáz vele, hogy fiú? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha emiatt veszteném el őt. Rosszabb lenne a tudat, hiszen én rontottam el. Inkább egyen a bűntudat, minthogy azért érezzem rosszul magam, hogy ChunJi undorodik tőlem… - De ha most nem próbálod meg, hogy fogod magad érezni, miután kézen fogva jön haza Haraval? Nyögve álltam fel és sétáltam ChunJi mellé, aki élvezte a napsütést. Kezeit széttárva állt mellettem és vett egy mély levegőt. Bátorkodva megfogtam a kezét, mire elmosolyodott.

-         Hiányozni fogsz – suttogta, majd egy hirtelen mozdulattal magához húzott és megölelt. Pislogva viszonoztam az ölelést, de ez most más volt. Orromat nyakába fúrtam, kezeim pedig lecsúsztak a derekára. ChunJi kuncogva szorított még jobban magához. Szívem vadul vert mellkasomban, ami elég hamar elárult – Hja… - nyögte ChunJi, s már készült volna elhúzódni, de nem engedtem neki. Nem akartam magyarázkodni, csak ölelni, érezni illatát, magamhoz ölelni, érezni, hogy itt van! – Baj van? – kérdezte egy kisebb csend után – Mindjárt kiugrik a szíved a helyéről!

-         Csak egy kicsit várj még – suttogtam. Lábaim remegtek, gyomrom görcsbe rándult. Pár másodperccel később elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Azokba a sötét csodákba, melyek érdeklődve méricskéltek. Lélegzetem elakadt, amikor szembe találtuk egymást, s most először erősebb volt a késztetés, mint maga a kontroll…

Valamivel erősebben ragadtam meg ChunJit, amin meglepődve nézett rám. Azt hittem, hogy rögtön el fog húzódni, de legnagyobb meglepetésemre nem tette. Érdeklődve nézte, ahogy közeledem felé. A köztünk lévő feszültség egyre inkább fokozódott, szinte már elviselhetetlenül. Vonzott, teljes mértékben, akár a mágnes. Egyre közelebb voltam már puha ajkaihoz, de még mindig csak megszeppenve állt. Lassan, óvatosan, tapogatózva közeledtem, hogy akár az utolsó pillanatban is elhúzódhasson. Azonban nem tette. Ajkam az övére tapadt, s így álltunk egy röpke másodpercig. Én voltam a bátrabb, fölé tornyosulva közelebb húztam magamhoz és megmozdítottam ajkamat az övéin. Hallottam, amint élesen beszívja a levegőt, abban a pillanatban pedig biztos voltam benne, hogy el fog húzódni. De ehelyett ajka óvatosan megmozdult, s amilyen óvatos volt, olyan gyorsan ért el idegpályáimon, parancsot adva az agyamnak, aminek hatására kellemes érzés áradt szét testemben. Felbátorodva becégeztem ajkait, mígnem nyelvemmel végig nem simítottam alsó ajkán. Nyögve kinyitotta a száját, ezzel utat adva nyelvemnek, amely rátalált az ő féltett kincsére. Finoman végigsimítottam puha izmán, minek következtében újra felnyögött. Egek, fantasztikusan csókolt. Kezemet dereka köré csavartam, úgy rántottam még közelebb magamhoz. Éreztem illatát, nyelvünk forró táncot lejtettek, miközben „barátok” voltunk. Egy röpke percig, míg ez a csók tartott elfeledkeztem magamról, elfeledkeztem magunkról, s arról, hogy mit is csinálok valójában…

Bágyadtan törtem meg a csókot, s kerestem tekintetében a magyarázatot, ami választ ad arra, hogy miért is engedte ezt? De nem láttam semmit. Szemei komoran figyeltek, s a következő pillanatban ellökte magát tőlem.

-         Ez mi a fene volt? – kérdezte ijedten maga elé meredve, mint aki most tért magához a kómából.

-         Én – dadogtam idegesen – ne haragudj, véletlen volt.

-         Véletlen? – csattant fel ChunJi, szemei villámokat szórtak haragjában – Hogy lehet valakit, csak úgy véletlenül megcsókolni, mi? – nem is várta meg, hogy válaszolja. Fejét csóválva indult vissza a házukhoz. Nem engedhettem el így!

-         Várj! Nem érted! – szóltam utána, s már szaladtam is felé – Régebb óta érzem azt, hogy ami köztünk van az nem barátság! De eddig soha nem volt még lehetőségem elmondani. Illetve lett volna, de mindig attól féltem, hogy majd undorodva ellöksz magadtól, mert te nem így érzel! – lelassított, de még mindig háttal volt nekem – Nem akartam, hogy az érzéseim teljesen elszakítsanak tőlem! Ha más nem is, barátomnak tudhassalak!

-         Teljesen összezavartál! – kiáltott fel végül. Könnyes szemekkel, remegő ajkakkal nézett vissza rám – Mond, miért kellett rám erőltetni ezeket az érzéseket ilyen módon? Ezt most nagyon elrontottad!

-         Sajnálom! – suttogtam – Én nem akarok ebből semmit, ha te sem…

-         Látom még mindig nem érted – csóválta fejét ChunJi – Nem voltál velem őszinte, s az utolsó napon azt várod, hogy majd mégiscsak itt maradok? De ha szeretted is volna, hogy maradjak, miért így? Miért nem lehetett volna másképpen? – vett egy mély levegőt – Szeretem Harat…

-         De engedted, hogy megcsókoljalak, sőt…

-         Azért, mert én is kedvellek – szólt közbe haragos tekintettel – De én nem ezt az életet szánom magamnak! Először szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy van esélyem a lányok körében is! De te mindent elrontottál! – sápadtan néztem vissza rá. Önző módon ráerőltettem az érzéseimet.

-         ChunJi – dadogtam elkeseredetten. Nem akartam így elengedni, nem akartam haragban elszakadni tőle, nem akartam, hogy utáljon – hogyan tehetném ezt jóvá?

-         Csak hagyj – motyogta, s ahogy szavai előtörtek, úgy buggyantak ki könnyei is – Hagyj engem békén egy ideig, rendben? Gondolkoznom kell…

-         ChunJi.,.

-         Kérlek – könyörögte, majd hátat fordítva a ház felé szaladt.

Ott álltam megsemmisülten a parton, ahová évekig jártunk iszogatni, ünnepelni, vagy csak lógni a suliból. Pelenkás korom óta ismerem ChunJit, de soha nem hittem volna, hogy ez a szeretet átfordul valami mássá, valami erősebbé és mélyebbé. Kegyetlenül fájt, hogy így kellett elengednem, de mivel tiszteletben tartottam az érzéseit, ezért búcsúzáskor kitaláltam valamit, hogy anyu nélkülem kísérje ki a reptérig.

A szobámban ücsörögve, könnyes szemekkel meredtem a semmibe, igyekezve nem rá gondolni. Nem édes csókjára, puha ajkára… Megborzongtam a gondolattól, ahogy egymás után villantak be a csók mámoros emlékei. Szerettem őt, ettől a csóktól kezdve mindennél jobban.

Fél évvel később…

Késő este volt, mire hazaértem a munkából. Olyan fáradt voltam, hogy majdnem összeestem a lépcsőházban mire felküzdöttem magam a harmadik emeletre, mert természetesen a lift egy ilyen ótvar helyen aligha működik. Felérve az ajtómig csalódottan néztem a lábtörlőre hányt levelekre, melyek nagy része gyűrött és szakadt volt. Természetesen a szomszédok és a postás sem kedvelt.

Noha nem mondom, hogy nem érdemlem meg, de azért… ChunJi távozása után két héttel később elköltöztem otthonról. Amint találtam egy melót, leléptem. Ezért élek most ebben a csótánylakban, ahol a bunkó szomszédok mellett, mindennaposak a balhék. Egyetlen egy dolgot élveztem itt. A szabadságot, az egyedüllétet és, hogy itt semmi nem emlékeztetett RÁ.

Egy nagy sóhaj kíséretében, miután sikerült kinyitnom az ajtót levágtam magam a szakadt fotelomba, majd bekapcsoltam a tévét. Háttérzajnak jó lesz.

Összerendeztem a leveleket, majd egyenként átnéztem őket. Számla, ledob. Számla, ledob. Képeslap, félre. Számla, ledob, végül egy kézzel írt levél, amelyen csak az én nevem állt. Érdeklődve fordítottam meg, majd feltépve a borítékot előhóztam egy hosszú levelet. Szívem vadul vert mellkasomban, amikor megpillantottam ChunJi fényképét, amint a barátaival ölelkezve néz rám nagy mosollyal arcán:

Drága barátom!

Hosszú idő telt el, ameddig nem írtam! Ne hogy azt hidd, hogy csak számodra volt elviselhetetlen ez a fél év! Számtalanszor ültem le szerény kis íróasztalomhoz, hogy levelet írjak neked. Volt, hogy haragból, volt hogy hiányból, volt hogy szerelemből, de vártam, míg érzéseim lecsillapodnak. Tiszta fejjel akartam neked választ adni! Szeretlek L. Joe, ez nem kérdés, azonban a váratlan vallomásod megrémisztett! Nem ezt az életet szántam magamnak, s talán a csókunk eredménye, hogy végül nem jöttem össze Haraval, de ne érezd magad hibásnak! Ami történt, megtörtént… és szeretném, ha folytatódna, mert amióta itt vagyok, nem telt úgy el nap, hogy ne pergett volna le előttem a csókunk minden egyes mozzanata, emlékmorzsája! Reménykedem, hogy miután hazaérek, majd ugyan ilyen bátorsággal foglak szeretni, mint ahogy ezt a levelet írtam… Legyen ez egy remény számunkra!

Szeretettel: ChunJi

Hosszú percekig ültem széles mosollyal arcomon a levelet bámulva. Felhőtlenül boldognak éreztem magam, noha még nem teljesen biztos a dolog, de bíztam és reméltem.

-         Várni fogok rád – suttogtam, majd egy puszit nyomtam a fényképre és eltettem a levelet, egy jól látható helyre.

By: Noona