The Staion 18 (Exo Kris)

The Station

(Exo Kris)

18

Szeptember 15.

Kósza emlékekkel karöltve, bágyadtan ringattam magam a múlt ködfátylába rejtett szép képek csillogó varázsába, melyek megnyugtatták reszkető lelkemet. Ezekben a fénylő, tündöklő kis emlékkristályokban gyönyörködve, szívemet melegség járta át, a jégcsapok elolvadtak, s a szenvedés is olyan távolinak tűnt, hogy néha úgy éreztem, az egy másik élet, amit akkor élek, s itt vagyok igazán önmagam.

Itt vagyok ember, férfi és mindaz, mely a lényeg megtestesítője. Szeretet, barát, szerelem nélkül. Puszta magányom nyújtott csak békét zavaros valómnak. Tökéletes magány, gond nélküli világ, szenvedés nélküli élet. Ez az én álmom, vágyam, reményem. Mert kinek hiányzik az ember, ha lelkében önmaga barátjára lel, aki megérti, soha meg nem sérti, és feltétel nélkül szereti. Nem kell más csak én… az egyedüli, a végtelen, az önálló ember…

Mennydörgés ébresztett fel ábrándjaimból. Hangja olyan volt, mintha kettéhasadt volna az égbolt aztán sűrű eső mosta el az ősz szokatlanul fülledt melegét. Feltámadt a szél, mely vadul rángatta az ablakom előtti fakó lombkoronájú alig öt éves facsemetét, amely az idők során elég nagyra nőtte magát. Ablakomon hangosan kopogtak az esőcseppek. A vihar haragja csak most ért városunk felé, melynek vad morajlásába a ház is beleremegett. Az íróasztalomon pihenő fekete olvasólámpa pislákolni kezdett, s a szoba egyhamar sötétségbe borult. Néha-néha vakító fehérség világította be a szobámat, amit egy iszonyat hangos csattanás követett.

Komoran néztem arra a zavaros szösszenetre, amit házi feladat gyanánt kívántam beadni irodalom órára, de nem tűnt túl biztatónak. Nem éreztem egyedinek. Nagyot sóhajtva álltam fel kopott, megsínylett asztalomtól és az ablakhoz sétáltam.

A vihar vadul tépázta a fákat, belekapott mindenbe, amit csak ért, sűrű könnyeivel áztatta az egész várost. Mintha tajtékzó önmagamat látnám, aki haragjában csapkod, sikolt, sír és csak a pusztításra képes. Egy újabb vakító fényvillanást láttam, mely ismételten ketté szelte a sötét, felhős égboltot. Ezt követően az ég csakugyan leszakadni kívánt. Fület sértő csattanás követte a villámot.

Elfordulva az ablaktól az ágyamra feküdtem, kezeimet tarkómra téve néztem a plafont, s hallgattam a kint tomboló vihart. A házi feladatomon gondolkodtam. A szavakra, melyek keretbe foglalták a gondolataimat, az érzéseimre, amik vadul kavarogtak elmémben, a fájdalomra, ami ellen tudat alatt menekültem. 
De talán nem az rémisztett meg, amit és ahogyan leírtam, hanem hogy mindebben a kuszaságban én mégis hittem. Egy lakatlan sziget, távol minden rossztól. Távoli másik élet, szabadság. Bágyadtan vesztem el ezekben a gondolatokban, mígnem a csend és a fáradtság mély álomba nyomott:

Álmomban szikrázó fények táncoltak, egy aranykaput körbe ölelve, amelyhez nem lehetett közelebb férkőzni. A kapu aranyozott vasból volt, s különféle jeleket véltem felfedezni rajta. Szárnyát kitáró madár, táncoló angyalok, messzeségbe nyargaló paripák. Szabadság, messzeség, könnyedség, minden amire már olyan régen vártam,  azonban a szikrázó, pattogó fények nem engedtek utat, s a fénylő kaput messziről, sóvárogva néztem csak. Szomorú voltam, lelkem vágyott rá, kíváncsiságom pedig nem egyszer késztetett egy-egy tétova lépésre, hogy próbáljak meg áttörni a védelmező fényeken.

Majd egyszer csak hangos csattanás csapta meg fülemet, aminek erőssége olyan mértékű volt, hogy egész testem beleremegett. A kapu kitárta szárnyait, s ezernyi fénycsóva szabadult ki rejtekéből. Fehér, vakító fény, amin átlátni nem lehetett…

Zihálva ültem fel ijedtemben, amikor a csattanás, vagy álmomban kattanás hangjába beleremegtem. Az ablak felé pillantva aztán megértettem. A hangos mennydörgés álmomban a kapuval volt azonos. Remegve túrtam csapzott hajamba, s döbbenten ocsúdtam fel, hogy ebben a pár percben teljességgel leizzadtam.

Nem értettem magamat, s abban a pillanatban nem is akartam. Féltem a mai nap érzéseitől, gondolataitól. Mert hát ki tartaná normálisnak ezeket? Szabadságról, fényekről, másik életről álmodom, vágyakozom, az emberekhez való kötelékeimet pedig csak egy vékony cérnaszál tartja? Hogy jutottam idáig? Hogy jöttek ezek a félelmetes, mégis lelkemhez közel álló gondolatok?

Nagyot sóhajtva ültem fel, hogy lekapcsoljam íróasztalomon pihenő lámpámat, mely az áram vissza jöttével újra világított. Dermedten néztem a versre. Azoknak a szavaknak jelentésük van, egyfajta üzenet…

Szeptember 16.

Másnap reggel az a borzongató gondolat továbbra sem hagyott nyugtot elmémben. Sőt mi több, úgy éreztem, olyan mint egy betegség, mely egyre inkább terjedni kezdett. Egész estét kitöltő gondolatok tartottak ébren, amiknek hosszú boncolgatása után sem leltem nyugtot.

Lent, a konyhában anya sürgött forgott a pultnál. Ma jókedvében volt. Mosolyogva dúdolt egy régi dalt, miközben a reggelijével fáradozott. Az enyém már réges-régen az asztalon pihent. Anya észre sem vett, egészen addig, míg a helyre nem ülve hangosan csörömpölni kezdtem a pálcámmal. Akkor felpillantott. Vidáman csillogó szemei elárulták őt.

-         - Jól aludtál? – kérdezte vidáman csilingelő hangon, majd miután végzett a reggeli elkészítésével mindent bepakolt egy kis dobozba. Ahogy mindig, sosem evett itthon, a munkája túlságosan kötött volt.

-         - Nem – válaszoltam csendesen, de anya tovább pakolt. Sóhajtva dőltem hátra a székben. Minden reggel ez volt. Találkoztunk, váltottunk pár szót egymással, de inkább azok is az ő életéről szóltak, hogy most már milyen jó apám nélkül.

-         - Képzeld el – csapta össze mosolyogva tenyerét – ha minden igaz előléptetnek! Borzasztóan örültem neki – fecsegett tovább, miközben én hátra vetett fejjel néztem a plafont – úgy örülök neki, hogy végre egyenesbe jött az életünk. Többet keresek, többet engedhetek meg magamnak. Most végre felújíthatjuk ezt a porfészket.

-         - Anya – kezdtem, de még mielőtt folytattam volna nagyot nyeltem.

-         - És mi a helyzet az iskolában? – csacsogott tovább, miközben fel-alá járkált. Szeleburdisága, kapkodása és virgoncsága miatt nem tudta letagadni fiatalságát. Olyan volt, mint egy gyerek… egy gyerek, aki nem élhetett…

-        -  Írtam egy verset – adtam fel végül, majd eltoltam magamtól a félig üres tálat. Anya erre felkapta a fejét.

-         - Nocsak! És miről írtál verset? A nagyanyád volt ilyen irodalmi beállítottságú, értett a verseléshez… - haladt egyik témáról a másikra.

-         - Nem tudom miről – vallottam be meglepetten – talán arról, hogy nincs velem valami rendben…

-         - Nincs rendben? – pislogott döbbenten anya – Mi nincsen rendben? Hiszen mindened megvan, ami kell, nem? – nagyot nyelve néztem rá.

-         Nem anya nincs meg. Nincsen egy megértő, szerető anyám, aki meghallgatja a gondjaimat, tanácsokat ad, és ha össze vagyok törve, akkor bármikor hozzábújhatok. Nincsen apám, aki megtanítson az életben olyan dolgokra, amiket csak egy apa tud megtanítani a fiának. Nincsen normális családom, akikre úgy érzem támaszkodni tudnék és nincsen normális életem. Nem érzem, hogy két lábbal élnék a földön… - gondoltam, de inkább azt mondtam – Majdnem…

-         - Jól megvagyunk apád nélkül is – felelte anya, valamivel komorabb hangon – hiszen most már sokkal nyugodtabb így az életünk!

-         - De anya, valami akkor sem jó! – nyögtem ki végül, ami keret befoglalta félelmeimet, azt a bizonytalanságot, amelytől féltem, s ami azokat a furcsa gondolatokat szőtte.

-         - Szerintem túlságosan mellre szívod a dolgokat – órájára pillant – nekem viszont most mennem kell! Ne agyalj ilyen butaságokon, inkább egyél! Este találkozunk – mosolyogva intett, s már el is tűnt a konyhából.

Egyedül hagyott ismét. Fontosabb volt a munka, a baráti köre, a szerelem, mint én. De persze, ezért nem lehetett őt hibáztatni. Az-az ember, aki tizennyolc évesen megy férjhez, csak mert teherbe esik egy férfitól, annak nem mindig fenékig tejfel. Megértettem, hogy miattam nem mehetett el bulizni, nem fejezte be az iskolát és nem képzete magát tovább, egészen addig, míg apa fogta magát és ott nem hagyta…Túlságosan fiatal volt, hogy haragomat rázúdítsam, túlságosan éretlen ahhoz, hogy reálisan az én szemszögemből nézze a dolgokat. Mert őt más vezérli…

-         Két napotok volt arra, hogy megcsináljátok a házi feladatot. Nem kértem sokat, írjatok egy verset, melyben megnyilvánul egy érzés, egy gondolat, egy emlék, bármi. Kötetlen és szabad volt ez a feladat, amit úgy érzem nem volt nehéz megoldani – a tanár végigsétált a padok között, s minden pad sarkához hozzáérintette vastag ujjait – Szeretném látni őket! – kocogtatta meg jegygyűrűjét a tanári asztalon – adjátok előre a füzeteket, holnapra elolvasom mindet – az osztály úgy is tett. Engedelmesen előreadtuk a verseket, amik végig nagy kupacban a tanári asztalon pihentek.

Aznap roppant ideges voltam. Ideges, mert úgy éreztem elárultam legféltettebb gondolataimat, amikről ez idáig senki sem tudott. Nem tudott, vagy nem akart tudni. Féltem, mert tudtam, hogy ez nem normális, és anya biztos nem értené meg, ha ezek után orvoshoz kéne mennem.

A tanítás végén unottan sétáltunk a kijárat felé jó barátommal Taoval, aki egész idő alatt valami küzdősportról beszélt nekem, de engem olyannyira lebénított a félelem, hogy szinte alig maradt meg valami.

-         Figyelsz – bökött meg mosolyogva, ahogy kiléptünk az iskola ajtaján. Komor volt az ég, nagy pocsolyák töltötték fel az út menti kátyúkat, melyeket nem győzött kikerülni az ember – csak mert egy órája beszélek hozzád és nem szóltál még hozzá semmit…

-         Ne haragudj – mondtam egy halvány mosollyal felpillantva – csak elgondolkodtam.

-         Manapság sokat gondolkozol – válaszolt jókedvűen – valami nagyon törheted a fejed – fanyar mosollyal hajtottam le fejemet – ki kéne egy kicsit mozdulnod! Tudod, egy kicsit emberek közé merészkedni.

-         Nem igazán kötnek le – vallottam be. Tao kérdőn nézett rám – nem érdekelnek manapság az emberek, nem igénylem a társaságot.

-         Akkor most antiszociális leszel? – kérdezett nevetve, majd ismét a vállamnak ütközött. Elmosolyodtam, de ugyanakkor csalódott is voltam. Vele sem beszélhetek? – Gyere inkább el velünk valahová, hidd el jó lesz!

S ezek után is csak csendben hallgattam őt és próbáltam figyelni a szavaira. Hosszú volt az út, míg kiértünk a vonatállomásra, s addig be sem állt a szája. Lelkesen hadart mindenről, ami csak eszébe jutott, hiszen én sosem állítottam meg őt, sosem szakítottam félbe. Velem aztán könnyű volt beszélgetni, különösen mostanában.

A vonatállomás vagy harmincpercnyire volt az iskolától. Ez volt a legközelebb az otthonomhoz, momentán kétsaroknyira házunktól. Szerettem vonattal utazni. Nézni, mint suhan el a táj mellettem, hol zölden, hol szürkén, hol fehéren. De volt benne valami monoton, valami mindennapi, ami napról napra csorbította élvezetemet az utazásban.

A kopott állomás peremén ácsorogtunk a vonatra várva, amely rendszeres pontossággal szokott érkezni. A peron megtelt emberekkel, akik türelmetlenül ácsorogtak körülöttünk, komoran nézve az érkező vonat irányába. A távolban hallani lehetett a vonatok hangos kattanását, mint a síneken döcögve haladtak útjukon. Kiskorom óta szerettem a vonatokat, volt bennük valami, ami számomra sokkal nagyobbá tette őket, mint amilyennek egy átlagos ember gondolta. A hatalmas vasmonstrum nagy erővel bírt, gyermekkorom egyik kedvenc szórakozása a teherszállító vonat vagonjainak megszámlálása volt. S olykor ámulva néztem, a végtelennek tűnő kocsik érkezését, amint azok döcögve, hangosan kattogva siettek tovább céljuk felé a mozdonyt követve.

-         - Csakhogy itt van – vert fel végül Tao gyermekkorom boldogító emlékképeiből, miközben összecsukta ernyőjét és lerázta róla a kövér esőcseppeket. A sárga szemű vonat, egy rövid dudaszó után lassítani kezdett. A kerekek csikorogva súrlódtak a síneken, ahogy a fék fokozatosan visszafogta a hatalmas monstrumot – Ya! – szólt rám hirtelen Tao, majd elkapta a kabátomat – még meg sem állt!

Ijedten néztem körbe, ahogy visszaránt a peronra. Észre sem vettem, hogy miközben a vonatot figyeltem én egyre közelebb sétáltam, s már majdnem a sínek közé zuhantam. Bágyadtan néztem Tao vizes kezére, amely még mindig a pulcsimat szorongatta, aztán felpillantottam, s egy olyan fajta zavaradottságot láttam szemében, amiből megértette, hogy mire gondolt. Bár nem szólt, nem adott hangot ennek, de én megértettem. Viszont ahelyett, hogy megijedtem volna tőle, izgatottság fogott el.

Szeptember 17.

Szüntelenül az járt a fejemben, hogy mi lett volna akkor, ha Tao nem nyúl utánam és a sínek közé esek? Mi lett volna akkor? Mi történik velem? A vonat keresztülhajt rajtam, és akkor? Fájni fog? Meghaltam volna? Mi lesz velem? Olyannyira a fejembe rágta magát ez a gondolat, hogy másnap reggel ugyancsak ez a téma foglalkoztatott. S még azt sem vettem zokon, hogy anya már korán reggel magamra hagyott.

Mi van az élet után? Mi történhet ott? Könnyebb lehet? Vagy talán az a sok fájdalom, ami az odajutásig kísér, majd velem marad? A másvilágon sem fogom tudni elengedni a fájdalmat? Meglepett, hogy mennyi kérdést hozott elő ez a picinyke kis esemény, amelynek a legtöbb ember nem is tulajdonított volna több figyelmet, csupán megköszönte volna barátjának, hogy utána kapott. Én viszont nagyon belebúgtam a dologba.

Késő délután volt, s engem még az a tény sem zavart, hogy az irodalomtanár megkért, hogy maradjak órák után egy kicsit még az iskolában. Túlságosan el voltam merülve a kérdéseim között, amikre a saját válaszim nem voltak kielégítőek.

Az iskola hosszú, késő délutánra üres folyosójának egyik székében ültem, mely a tizenkettes számú osztályterem mellett volt elhelyezve. Karba font közzel döntöttem fejemet a fehér, mára már kopott falnak, s a velem szemben lévő diákok által rajzolt képeket elemeztem. Az egyik egy grafitrajz volt, mely egy magas hidat ábrázolt, ahol kígyózó kocsisorok haladtak végig. A híd lábánál egy ember állt a víztől nem messze, egy magas kősziklán, s a hidat nézte. A másik képen szintén egy grafitrajz volt. Végtelennek tűnő rét, melynek közepén egy lány ült, kezében egy virággal, aminek szirmaiból már kettőt letépett. Haját ringatta a szél, s a körülötte lévő magas füvet is. A harmadik, s egyben utolsó kép, ami a látószögembe esett egy olajfestmény volt. A képen régebbi kort ábrázoló város tárult elénk, a dolgaikra siető emberekkel. Mind a kornak megfelelő öltözetben, de egyvalami szemet szúrt. Egy vörös színű mozdony, amely ott pöfékelt a háttérben. Fekete kerekei alól, gőz szökött ki. Ahogy egyre inkább az utolsó képet néztem, teljesen kizártam a külvilágot. Sőt, olyannyira belemerültem, hogy a kép egyszer csak megmozdult. Hallottam a gőzmozdony hangos pöfékelését, a sétáló emberek lépteit, összekuszálódott beszélgetéseket, és láttam egy fiút, aki a mozdony előtt állt, közvetlenül a síneken. Hangos sípszó csapta meg a fülemelt, ahogy a kalauz kihajolt a mozdony ablakán és rápirított a fiúra, de az nem mozdult. A monstrum hangos csikorgással, szikrázó kerekekkel próbált lefékezni. A fiú csillogó szemekkel nézte a felé tartó, csikorgó, sikoltó gépet. Közelebb, s egyre közelebb, míg…

-         - Fiam – rázta meg vállamat egy ismerős hang, de a merengés okozta kábaságom miatt, olyannyira megijedtem, hogy zihálva húzódtam el – jól vagy?

-        -  Igen – nyeltem egy nagyot, miután körvonalazódott bennem, hogy végtére is hol vagyok. Az öreg tanár úr, aggód pillantással lépett hátrébb, hogy beinvitáljon a terembe.

Dübörgő szívvel léptem be az üres, csupán padokkal telerakott, kopott falú terembe, ahol valamennyi ablak nyitva volt. A tanári asztalon két papír és a napló pihent. Miután a tanár becsukta magunk mögött az ajtót, teljes csend borult ránk. Míg ő leült az asztalához, addig én komoran, lehajtott fejjel álltam előtte.

-        -  Hozz magadnak egy széket – mondta egy barátságos mosoly keretében, s úgy is tettem. Óvatosan leültem mellé, majd kérdőn pillantottam rá. Ebben az izgatott állapotban, már el is felejtettem, hogy miért is lettem idehívva – YiFan – kezdte, s levette orráról a vastagkeretes szemüveget – olvastam a versedet – á szóval a versem miatt – és meg kell, hogy mondjam nagyon érdekes. Van tehetséged az íráshoz, de én úgy látom, hogy e mögött a vers mögött bizony olvasni lehet.

-         - Olvasni? – néztem rá értetlenül. A távolban dudaszót hallottam. Ijedten kaptam az ablak felé a fejemet.

-         - Üzenni akartál ezzel valamit, igaz? – éreztem, hogy figyel, de én továbbra is a távolba meredtem – YiFan, édesanyád tud arról, hogy miket gondolsz?

-        - Édesanyám egész nap dolgozik – motyogtam automatikusan – azért, hogy megkapjak mindent, amire szükségem van…

-        -  Mióta érzed ezt? Kérlek nézz rám! – érdeklődve pillantottam felé. Han tanár úr, aggódva méricskélt, miközben a kezeiben pihenő szemüvegével játszadozott – Mióta látod így a dolgokat?

-         - Ön azt kérte írjak egy verset – motyogtam – én írtam is, nem értem ennek mi köze az én világszemléletemhez – fel voltam háborodva. Ezért hívott ide?

-        -  Nem válaszoltál a kérdésemre – szemei arcomat analizálták, mintha abban reménykedett volna, hogy talál valamit, ami megmagyarázza a gondolataimat.

-         - Én csak – elgondolkodtam – nem tudom – néztem fel rá. Idegesen dörzsöltem meg a fülemet, mert szüntelenül hallottam egy távoli vonat hangját, amint áthalad a várostól nem messze elterülő réten – Nem emlékszem…

-        -  Nem emlékszel? – vonta össze szemöldökét Han tanár úr – Amit itt leírtál, abból én arra tudok cak következtetni, hogy neked segítségre lenne szükséged.

-         - De miért baj az, ha valaki a szabadságról ír? Hiszen mi rossz van abban? Igen, régi emlékek, szabadság, másik élet… ez olyan rossz dolog? – nem értettem, hogy miért tartja ezt furcsának. Azt sem értettem, miért vagyok pontosan itt.

-         Gondolkoztál már öngyilkosságon, fiam?

Szeptember 18.

Az állomáson ücsörögtem az egyik kopott padon, s az előttem elsuhanó vonatokat néztem. Megnyugtatott ez az idill, az állomás megszokott hangjai. Már két órája ücsörögtem itt, valamire várva, valami magyarázatra. Szemeim előtt azonban nem mindig a valóság élénk képei lebegtek. Szüntelenül villant be a kép, amit az iskolában láttam, a pöfékelő vörös mozdony, a réten pihenő lány és a hidat figyelő ember. A csillogó szemű fiú, aki büszkén nézett szembe a halállal. Sőt, a vonat helyére többször valami fénylő, égi jelenséget láttam, ami jó volt, s már nem a borzongás kerített hatalmába, hanem az irigység.

Öngyilkosság? Mi az? Egy ember, aki önmagától eldobja az életet, valamilyen formában? Aki véget vet a saját életének, önző módon? Önző lennék? Vagy megkönnyíteném a környezetemnek a mindennapjait?

Abban a pillanatban emeltem fel fejemet. Fehér, vakító fény suhant át szemeim előtt. Lenyűgözve néztem, amint továbbsuhan, s egyhamar felugrottam a padról és a peronhoz siettem. Az lenne az a fény? Az, amit álmomban láttam? Tétován emeltem lábamat, amit akkor is megtettem, mikor Tao kapott utánam….

Szeptember 23.

Anya a konyhában ügyködött. Csillogó szemekkel, dúdolgatva táncolt a konyhában. Barátja volt, s éppen randira készült, amit olyan boldogan mondott nekem, hogy nem tudtam volna nem örülni. Végre ő is talál valakit, akivel boldog lehet.

-        -  Anya, valósággal sugárzol – néztem rá mosolyogva.

-         - Csakugyan? – kérdezte vigyorogva – Jaj, nem akarom elárulni magam! De olyan izgatott vagyok! Te megleszel itthon?

-         - Igen – bólogattam még mindig ugyanazzal a mosollyal - lesz társaságom ne aggódj!

-        -  Ennek örülök! Kaja a hűtőben egyetek, igyatok, holnapig tiéd a ház! Szurkolj! – szorította össze két ujját, majd az ajtóhoz lépett.

-        -  Holnap elmegyek anya – mondta aztán, mire megtorpant. Letette a nagy tálat, de csak azért, hogy fel tudja venni a kabátját. Érdeklődve pillantott fel. Egy része azt kívánta, hogy kérdezze meg hová megyek, mert szerettem volna vele megosztani ezt. Szerettem volna neki elmondani, hogy végre elmegyek és megkeresem azt a boldogságot, amit már versemben kerestem.

-         - Jól van kicsim – mosolyodott el, aztán csak… elment.

Csalódottan néztem magam elé. Őt nem is érdekli, hogy hova akarok menni, hidegen hagyja a dolog? Nem érti meg, hogy számomra ez mennyire fontos, igaz?

-        -  Úgy gondolom minél hamarább orvoshoz kell fordulnod YiFan. Én segíteni szeretnék neked. Az orvos tud rajtad segíteni… nem jó az, ha ilyeneken gondolkozol. Vannak barátaid?

-       -   Nincsenek – válaszoltam minden bűntudat nélkül – illetve van egy valaki, aki nagyon közel áll a szívemhez. Aki megért, aki szeret engem, s mindenben támogat – Han tanár úr sápadtan nézett rám – igen én vagyok az!

És ezért sem voltam egyedül. Mert itt voltam magamnak, éreztem, hogy mindenben támogatni tudom magam, s nem kell senki más céljaim eléréséhez. Órákig ücsörögtem a konyhában, mosolyogva a holnapra gondolva. Minden úgy fog menni, ahogyan elterveztem, igaz? De miért csináljam meg? Mi adjon okot arra, hogy lelkiismeret nélkül adjam fel ezt az életemet, s keressem fel a másikat? Felálltam az asztaltól és elővettem egy lapot, majd írni kezdtem:

Négy éves koromtól fogva valami belülről fakadó nyomást éreztem lelkemben. Nem éreztem a családba magam, nem gondoltam, hogy szeretnek mégis küzdöttem. Küzdöttem igen, mígnem apa nyolc évvel később fogta magát és elutazott. Azt mondta üzleti út. Egy üzleti út, ami lassan hat éve tartott. De nem haragszom rá, kinek vagy szüksége egy kölyökre és egy éretlen feleségre? Ezzel persze nem anyámat akartam szidni… Én… Szerettem ezt az életet… Édesanyám egy csupa szív nő, akit túl hamar ért utol a felelősség. Kapott mindent, amire még nem volt kész, amire még várni kellett volna. Egy virgonc, szeleburdi lány, aki nem anya. Ő nem tudott velem úgy viselkedni, ne tudott megvédeni, nem tudott megérteni, de ettől függetlenül nem tudok haragudni rá. Mert nem tehetett róla!

Tizennyolc évet töltöttem ebben az életben úgy, hogy reménykedtem valamiben, vártam valamire, amit úgy gondoltam bármelyik percben megkaphatok. Ez a várakozás tartott itt, s nem utolsó sorban egyedüli barátom, aki nem egyszer invitált emberek közé, csak sajnos azt nem látta be, hogy nekem nem több ember kell, hanem egy, akiben megbízhatok, akivel megoszthatom a gondolataimat. Őt szerettem, nagyon is szerettem, de nem látott át az álcámon… De rá sem haragudhatok nem igaz? Hiszen ő normális emberként élt, úgy ahogyan kellett…

Most, hogy végre megtaláltam az utamat, úgy gondoltam nagyon fontos számot vetnem arról, hogy leírjam mit miért tettem. Han tanár úr szerint ez öngyilkosság. Szerintem pedig ez új élet felkeresése, lelkem nyugalomra találása, ami lehet, hogy önző, de egészen idáig nem hallgattam rá. Hiszen jogom van dönteni, jogom van az életemet jobbá tenni és higgyétek el… boldogabb vagyok –komoran pillantottam fel, amikor meghallottam a nappaliban szüntelenül csilingelő telefont. Hosszú ideig csak ültem és vártam. Felvegyem? Ne vegyem?

-        - Haló? – szóltam bele a kagylóba, miközben a sötét nappaliban álltam.

-         - YiFan – Tao hangja volt – YiFan én csak azért hívtalak, mert… elgondolkodtam. Elgondolkodtam azon, amiket ez idáig mondtál, amiket csináltál, s picit megijedtem – némán hallgattam őt – úgy érzem te valami nagyon rossz dolgot készülsz csinálni…igaz?

-         - Nem csinálok semmi rosszat! Miből gondolod? – aztán elgondolkodtam. Elzárkózott lelkemen egy aprócska folt éktelenkedett, ami által ez az apró kérdés kiszakadt ajkaim közül – Ráérsz egy kicsit?

-         - Most éppen nem vagyok otthon – magyarázta. Elmosolyodtam – de mit szólnál hozzá, ha holnap találkoznánk? Elmehetnénk valamerre csavarogni, te pedig kiöntenéd nekem a lelked, na?

-         - Holnap elmegyek – mondta gépi hangon, bár ajkamon még mindig mosoly ült. Szemeim könnybe lábadtak, s csendesen végigfolytak hideg arcomon.

-         - Elutazol?

Szeptember 24.

A hideg szél süvítve szaladt végig a peronon, kergetőző faleveleket és utcai szemetet söpörve maga után. Útját nem gátolta semmi, így szabadon szaladhatott végig a kietlen állomáson, melynek egyedüli zaja, csak a távoli vonatok kerekei, amik hangosan kattantak a síneken, néha egy-egy fékcsikorgás, sípolás, de mindezt elnyelte az erőre kapott őszi szél.

A közeli lámpa zöldre váltott, ami egy közeledő vonat érkezésére hívta fel a figyelmet. Nem várt rá senki, csupán én. Sóhajtva a peronra léptem, talpam alatt csikorogtak a szél által odahordott apró kis kövek. Minden olyan könnyűnek és természetesnek látszódott, de mégsem igazinak. Halvány mosoly játszott ajkamon, amint meghallottam a vonat hangos kürtjét, amely végigborzongatta testemet. Szemeim boldogan csillogva várták, a végzet érkezését, az életet szabadító, megkönnyítő vasparipáját. Megbomlott elmém nem is tudott másképpen vélekedni a halálról. Furcsa képzetek, irracionális képek és magyarázatok, melyek ebben a tudatállapotban a legnagyobb bölcseletnek hangzottak.

Újabb széllöket söpört végig a magányos állomáson. Süvítve, hangosan sikoltva, arcomat csapkodva. Ő volt az egyedüli, aki azt mondta, ne tedd!

-        - Itt van már– suttogtam, ahogy a távolban megjelent a vonat széles fehér orra, sárga szemei. Hangos kürtszó törte meg ismét a mélabús csendet, s mozgásra késztetett. Hallottam a közelgő gép morgását. Nem fog megállni…

Lehorgasztott fejjel léptem előre, s úgy tekintettem erre a dologra, mintha valami nemes célért tenném. Arcomon ugyanis büszke, mégis könnyű mosoly ült, ahogy a megfelelő pillanatra várva kész voltam levetni magam a sínek közé. A vonat hangos, hosszan tartó dudálása figyelmeztetni akart, de figyelmen kívül hagytam, mert már nem volt számomra olyan hang, szó, ölelés, csók, szeretet vagy bármi más, mely eltántorított volna tervemtől…

Egy utolsó sóhaj, majd olyan gyorsan cselekedtem, hogy nem hagytam még csak gondolkodási időt sem magamnak. Leültem a peronra és óvatosan lemásztam a sínek közé. Szabadság, másik élet! Hangos fékcsikorgást hallottam a távolból, de nem néztem oldalra. Egészen addig, míg a sínek közé nem léptem. Aztán szembe fordultam vele. Csillogó szemekkel, büszke mosollyal, ahogyan az a fiú tette elmémben.

-        -  YIFAN! – üvöltötte egy távoli hang – YIFAN!

-        -  Tökéletes magány, gond nélküli világ, szenvedés nélküli élet. Ez az én álmom, vágyam, reményem. Mert kinek hiányzik az ember, ha lelkében önmaga barátjára lel, aki megérti, soha meg nem sérti, és feltétel nélkül szereti. Nem kell más csak én… az egyedüli, a végtelen, az önálló ember… - motyogtam mosolyogva ezeket a szavakat, amikor hangos puffanást hallottam mellettem. Tao ugrott le a peronról, s ijedten szaladt felém. A vonat hangos kürtje immáron megborzongatott, s kétségbeesetten álltam közöttük – Tao… - mondtam mosolyogva.

-       -   YIFAN!

Szívemet melegség öntötte el, mikor megláttam barátomat, ő volt az egyetlen, aki tudta hová utaztam. Ő volt az egyetlen, aki megértette azt, hogy miért menekültem és hová…S az ő emlékével léptem tovább…

 Vége