Az
írás
A mai nap
folyamán különösen lekötött az a gondolat, hogy mit jelent
számomra az írás és hogyan befolyásolja mindezt az író-olvasó
közti kapcsolat. Szóban forgó téma, talán azért is fészkelte
fejembe magát ez a hosszan boncolgatható téma.
Nos,
számomra az írás kibontakozást jelent. Egy olyan kommunikációt,
ahol teljes mértékben ki tudom fejezni magam, többnyire hibák
nélkül, ékesen, és ami a legfontosabb szabadon. Egyfajta
kikapcsolódásként indult, ami az életem részévé nőtte ki
magát. Ma már nem tudnám elképzelni a mindennapjaimat anélkül,
hogy ne gondolnék egy kicsit sem az írásra. Képek, jelenetek,
jellemek váltakozása adja a mindennapjaim színességét. Átérzem
történeteim szereplőinek érzelmi világát, megélem az események
izgalmas pillanatát, borzalmát, fájdalmát.
Azonban a
négy év alatt megtanultam, hogy egy írónak igenis szüksége van
olvasói körre, s annak pozitív, illetve negatív visszajelzéseire.
Igénylik azt, hogy figyeljenek rájuk, mint ahogyan egy átlagos
ember is igényli a szeretet, törődést, hogy beszélgessenek vele,
érdeklődjenek felőle. Az írás is hasonlóképpen működik,
szeretném/szeretnénk, ha visszajeleznének számunkra. Az ebben
rejlő szépség pedig az, hogy nem ismerjük egymást, mégis
létrejön egyfajta kapcsolat, s ha az olvasó számára élvezhető
az író által alkotott regény, novella, vagy vers, akkor ez a
kapcsolat megerősödik. De ez nem jöhet létre visszajelzések
nélkül.
Igazat kell
adjak azoknak, akik azzal érvelnek, hogy elsősorban magunknak kell
írjunk, a saját szórakoztatásunkra, na de többségünk azért,
ha tudatosan nem is (bár nagy arányban tudatos), de szeretné, ha
elismernék őket, illetve a munkájukat. És itt mindegy, hogy
milyen korosztályról beszélünk.
Számomra
borzasztóan fontos ez a kapcsolat, hiszen ez motivál, ez ad erőt
és bíztatást, kedvet és egyfajta elismerést. És az a pillanat,
mikor az író és az olvasó kapcsolatba kerül egymással
hihetetlenül jó érzés.
Ez a
kapcsolat pedig csak úgy jöhet létre, ha írtok nekünk. A
véleményetek az, ami erőt ad a folytatásra, vagy késztet minket
a változtatásra (gondolok itt a helyesírásra). Ez az, ami élteti
az írók többségét, várnak rátok, kíváncsiak a
véleményetekre. Hatalmas erőt rejtenek a szavak, amiket írtok,
hatalmas erőt! S, ahogyan neked is jól esik, ha otthon
megdicsérnek, vagy a barátaid melletted állnak, úgy éli meg ezt
az író is! Ne féljetek elmondani a véleményeteket! Legyetek ti
is nyitottak az írók felé, mert ezekből a kapcsolatokból akár
barátságok is születhetnek. Ismét csak a saját tapasztalataimból
tudok kiindulni.
Ugyanakkor,
ha már ennyire belemélyedtem ebbe a témába, akkor lenne még egy,
amit fontosnak tartok, s számomra sem idegen. Valóban szóban forgó
kérdés, ez az író-olvasó kapcsolat, de ami talán emellett
párhuzamosan, vagy inkább összeolvadva probléma még a feltörni
akaró vágy. Ugye ismerős? Amikor abban reménykedik az ember, hogy
az ő története is lehetne olyan híres, felkapott, mint másé?
Természetes az ezután való vágyakozás, hiszen kinek ne lenne
ínyére, ha az alkotását több ember is nyomon követné? Na, de
ennek is van egy egészséges fokozata, amin túl már inkább
beteges harcnak minősíteném. Ebbe a csapdába estem én is, amikor
az írás szépsége elhalványul, a szilárd, támogatói kör nem
számít, csak a feltörés, a sorból való kilógás, az elismerés
utáni sóvárgás. S egy idő után kicsúszik az ember kezéből az
irányítás, értékét veszti a munka, nem marad semmi.
Fontos
ugyan, hogy az elsődleges cél önmagunk szórakoztatása, vagy
megkönnyebbítése az írás kapcsán, de ha már kapunk pozitív
visszajelzéseket becsüljük meg azt, amink van. Értékeljük az
elért sikereinket, az új barátokat, vagy akár azt is, hogy javuló
tendenciát mutatunk. Becsüljük, meg amink van! Ez nagyon fontos!
Különben, hogy akarunk kitűnni a többi közül, hogy akarunk
egyről a kettőre lépni?
Úgy
gondolom, hogy meg lehet találni az arany középutat, ami sajnos
nem könnyű, de megéri türelmesnek lenni, még ha az elején nem
is látjuk értelmét. Én megélem/megéltem azt, hogy nem tudtam
megelégedni azzal, amim volt, de rájöttem, hogy ez önmagában
kevés és végső soron elpusztítja a lelket.
Nem tudom
mennyire voltam követhető, bevallom a gondolataim olykor eléggé
kicsapongóak, s nem mindig logikusan követik egymást, időnként
eltérek a tárgytól, de azért remélem érthető volt a lényeg.
Saját tapasztalatok, szemléletek, amiket úgy gondoltam megosztok
veletek.
