Love me like you do (Hongbin x N)

Love me like you do

„Csupán egy lehetőség áll rendelkezésemre, hogy életem végre egyenesbe jöjjön, vagy végleg a mélybe zuhanjon. A kettő közötti hatalmas szakadék megrémiszt ugyan, de bízom benne, s bízom abban, hogy érzelmeim nem csupán egyoldalú, bugyuta, reménytelen szerelmet találtak, hanem egy igazi, a lélek belsejéig hatoló szenvedélyes örökkévalóságot!” (J.N)

Villódzó fények és hangos sikolyok közepette fűtötte a kedélyeket a két táncos fiú a színpadon. Vad, kéjelgő mozdulat, minden rezzenés egy kiáltást bomlasztott a tömegben.  Őrült módjára fokozódtak az események, ahogyan a meleg is, mint mérgező köd lappangott a fedett helységben. Zilált rajongók, kik kitartóan nyújtóztak a színpad felé, remélve egy vágyakozó pillantást, vagy egy huncut mosolyt.

A két fiú pontosan tudta, mit zúdított a tömegre, s hogy ereje egyre inkább bontakozott a visítozó lányok között. A rajongók úgy ragyogtak fényes pálcáikkal, telefonjaikkal, mint az égen tündöklő csillagok, és hangjuk egybemosódva kívánta a folytatást.

Haekyeon elégedett mosollyal pillantott társára, aki viszonozva ezt a gesztust közeledett felé. Hamarosan vége, a legutolsó kegyelemdöfésre már mind a ketten, látszatra ugyan, de felkészültek. Haekyeon viszont nagyot nyelt, szíve hevesen dobogott, mely erőt pumpált testébe a heves táncban, azonban az izgalom is rányomta bélyegét az egyre ingergazdagabb kedélyállapotára.  Mint minden próbán, most élesben sem volt más a helyzet. Hevesen kapkodta a levegőt, mikor Hongbin elé ért, s ködös pillantással várta, hogy N tegye a dolgát. A fiú ismét nagyot nyelt, de engedelmesen, ahogy azt a koreográfia megkövetelte, elnyíló ajkakkal barátja hajába markolva, mint uralkodó fél forgatta fejét, hogy takarásban legyenek. Mindeközben ő is állta Hongbin tekintetét. Azonban ez sokkal több volt, mint megjátszott pillantás.N éhesen kutatta a másik íriszében az elrejtett titkot, amire már oly régen keresi a választ. Szíve vadul lüktetett mellkasában, úgy érezte menten kiszakad, hogy helyet találva barátja szívében temetkezzen el. Közelebb hajolt hozzá. A vonzás még fájdalmasabban kínozta őt, megnyalva alsó ajkát próbált megálljt parancsolni az ellene forduló párnáinak.  

Sötétségbe borult a színpad, hangos sikoltozással telt meg aréna. Haekyeon felszabadultan sóhajtva engedte el barátját, végighúzva kezét vállán…

Felszabadult nevetések közepette ünnepelte meg a banda, az újabb sikeres koncertet. Elégedett mosolyok, megannyi csillogó szempár, az alkohol mámoros nektárjától. Egy kör alakú asztal- melyen különböző kedvfokozó ital sorakozott- volt a fiúk szent helye, amit körbe ülve őriztek.

Haekyeon egy pillanatra sem vette le szemét Hongbinről, még mindig élt benne a tánc, a tekintet, az érintés. Nem tudta elhessegetni ezeket a kínzó gondolatokat, amelyek egyre inkább félelemmel töltötték el. Ezért csak egy valamihez nyúlhatott, ami jelen pillanatban vigaszt nyújtott számára és felszabadulttá tette megfeszült testét, az italhoz. Egyre inkább levetkőzte gátlásait, s a feszítő félelem helyet felszabadult öröm és mámoros kábaság társult. Táncolni akart, mégpedig egyetlen egy emberrel, aki ugyan olyan feszült figyelemmel kísérte barátja minden egyes mozdulatát, mint azt ő tette, még józanon.

Hongbin bátorkodva bólintott társának, aki bágyadt mosollyal invitálta a zsúfolt, fülledt táncparkett felé. Lézerfények sokasága keresztezte egymást a táncoló tömegben, miközben füst gomolygott a talpak alatt, s dübörgött a hangfalakból a diszkó zene. N teljes mértékben a zenére koncentrált, kezei a fiú derekán állapodtak meg, nem igazán érezte jelen pillanatban félre érthetőnek. És ahogy a zene egyre durvább ütemet kívánt a táncosoktól, úgy kerültek egyre közelebb egymáshoz, akarva akaratlanul bizonyos testrészeik is összeütköztek. Haekyeon arcát a füstben láthatatlan pír ékesítette. Közelebb húzta magához a fiút, s mosolyogva hajolt füléhez, hogy gondolatai, mely végre az alkohol által felszínre törtek, szabad utat nyerve eljussanak barátjához. Hongbin értetlenül hajolt el, azonban Haekyeon nem adta olyan könnyen magát, ha gátlásai már oly messze járnak, legalább legyen mit megbánnia. Gyors mozdulattal kapta el barátja tarkóját, és egy határozott mozdulattal megcsókolta a fiút.

Meglepett mozdulatlanság uralkodott a két fél között, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan sikerült belemelegedni. A lélegzetvételnyi szünet után N ajka éhesen becézte barátja párnáit, aki meglepő módon ugyan azzal a vad hevességgel válaszolt, és még csak könyörögni sem kellett a bebocsátásért, hogy nyelvük találkozhasson. Forrósodott a hangulat. Haekyeon reflexszerűen húzta magához Hongbint, aki lágy, kellemes sóhajt hallatott közben.

De egy új hely kellett, egy zavartalan, amely nem vonz annyi tekintetet rájuk, így az érzés birtokában, N mosolyogva ragadta meg barátja kezét és kísérte ki a mosdóba, ahol szerencsére egyedül lehettek. Türelmetlen hevességgel lökte Hongbint az ajtónak, aki egy halk nyögés kíséretében ölelte át barátja nyakát, és a forró, tüzes csók újra megnehezítette kettejük számára a levegővételt. Ahogy az életet adó oxigén fogyott, Haekyeon elméje úgy ködösült, és minden további emléke a másnaposság ködébe veszett…

Haekyeon éles fejfájásra ébredt, gyomra kavargott a tegnapi buli még megmaradt tartalmát hordozva. Nyögve ült fel a szanaszét túrt ágyban, majd álmosan körbe nézett. Rajta kívül nem volt senki a szobában, csend uralkodott, csupán a kinti zajok szűrődtek át a bukóra nyitott ablakon. Újabb fájdalom hasított fejébe, amely még inkább meggátolta az emlékezést. De nem is akart, jelen pillanatban csak egy fájdalomcsillapítóra vágyott és némi ételre, ami rendet rak gyomrában. Nem is késlekedett hát, kibotorkált a konyhába, ahol Leoval és Hyukkal találta szembe magát. Látszólag minden rendben volt, azonban tekintetüknek éles tükre, némi feszültséget hordozott magában. Biztos valami a buliban…Zárta le csupán ennyivel Haekyeon, ugyanis a fejfájás, nem kegyelmezett, türelmetlenül lüktetett míg végül bevette az enyhülést ígérő pirulákat.

Fél óra csend és nyugalom keretében, míg azt a két szelet pirítóst és narancslevet legyűrte, a fájdalom alább hagyott, s kezdett minden a helyére állni. Csupán gondolatai kavarogtak szanaszét, a tegnapi történtek még mindig a homályban lebegtek, s akármennyire is szerette volna, nem tudta megfogni egyik pillanatát sem. De hát mégis mit tegyen? – gondolta idegesen. Nem akart segítséget kérni a többiektől, azok a bizonyos pillantások éppen elég érvet adtak számára, ami miatt ez nem lett volna tanácsos.

Ráment egy délutánja ugyan, de míg egész végig ezen gondolatok kutatásában merült el, addig ismételten elnyomta az álom, s csak azután, a bizonyos álombeli kép után ugrott fel zihálva takarója alól, és szembesült a ténnyel, ami tegnap érte. Ajkába harapva nézett körbe, újra pír öntött el arcát, nagyot sóhajtva, gondterhelten túrt tincseibe. Vajon ő emlékszik rá? Tetszett neki? Vagy mostantól nem is állunk szóba? Egyre merészebb és félelmetesebb gondolatok keringtek fejében, és annak ellenére, hogy őt örömmel töltötte el a tegnapi események sorozata, félt barátja reakciójától.

Késő délutánig nem is volt hajlandó előbújni szobájából, inkább megannyi mentséget és vallomást gyártott, felkészülve mind a két esetre. Szíve vadul lüktetett mellkasában, ha csak egy pillanatra is felidézte, a dominanciáért küzdő, forró nyelves csókjukat, vagy szenvedélyes érintésüket, amelyek mostanra úgy kínozták Haekyon testét, mintha tűz folyna ereiben vér helyett. Úgy hat óra tájban végül összeszedte magát, nagy nehezen, de végül elindult barátja szobája felé. Igyekezte kizárni barátai komor pillantását, de nem tudott nyugalmat parancsolni a Hongbin esetleges haragja miatti félelmét. Vacogott, gyomra gombostűnyire zsugorodott, nem érezte már olyan nyugodtnak magát, mint bent a szobájának biztonságos rejtekében, ahol az esetek többségében a gyakorlat sikerrel végződött. Nem akart szembesülni az igazsággal, mégsem hagyhatta, hogy ez a dolog csak úgy lógjon a levegőben. Még sosem történt ilyen, s bár az igazat megvallva Haekyeon vonzódott barátja iránt, az alkohol volt a felelős vakmerőségére, ami most csekély bűntudatot fecskendezett vénáiba. Nem történt még ilyen, de nem is bánta meg teljes mértékben, hiszen előbb vagy utóbb, egyszer önerejéből valósággá vált volna.

Egy nehézkes sóhaj, mely reményeiben ledönti a nehéz köveket szívéről, majd bekopogott Hongbinhez. Kisebb szünet után, aztán ajtót nyitottak, s egy kíváncsi, meleg szempárral találta szembe magát. Hongbin arcán meglepettség, majd zavartság árnyalata suhant végig, mígnem egy köhintés kíséretében beterelte a szobájába.

Mély, feszült csend telepedett a két fiúra, amint mind a ketten másfelé nézve, igyekezték megragadni a lehetőséget, hogy magyarázkodjanak. Hogy miért? Hongbin számára sem volt másképp a tegnap, mint Haekyeon számára, mégis félt, mert nem tudta biztosra, hogy mire vélje ezt a kis „incidenst”.

-          Mondanom kell valamit… - kezdte bátortalanul Haekyeon, amit barátja egy ideges nevetéssel tudott le.

-          Mit? Ha a tegnappal kapcsolatban akarsz velem beszélni, fogalmam sincs mi történt – hazudta Hongbin, álla megrándult, majd lehunyta a szemét. Barátja sápadtan nézett rá, mint akit jól képen vágtak, de ugyanakkor a kő, amely szívét nyomtam legördült. De ezekben a kavarogó érzésekben ott volt, ha mélyen elrejtve is a csalódás.

Hongbin az ajkába harapva hallgatott. Szégyellte magát, amiért meghazudtolva azt a csodás pillanatot, s nem utolsó sorban önmagát, kitért, mert félt. Félt az érzéseitől, félt Haekyeon reakciójától. Ismét csend borult a két fiatalra. Nem tudták hogyan folytassák. Míg az egyik csalódottan ült, kezeit tördelve valami lehetőség után kutatva, addig a másikat ette a bűntudat.

Fogytán volt a türelmük. El akarták mondani a másiknak, és addig- addig vártak, mígnem egyszerre tört ki belőlük a válasz:

-          Megcsókoltalak!

-          Mindenre emlékszem!

Meglepetten néztek egymásra. Az őszinte vallomás, mely eddig mindnyájuk szívét nyomta, most, akár egy pecsét felszínre tört és a feszült félelmet felváltotta a kíváncsiság, az érdeklődés. Kipirultan meredtek ismét valami másra, leplezve idegességüket.

Haekyeon azonban még mindig bizonytalan volt. Mert attól függetlenül, hogy Hongbin emlékezett arra, amit mondott neki, több nem derült ki arról, hogy ezt vajon élvezte-e, vagy csak szimplán a baráti toleranciának köszönheti azt, hogy még itt ülhet vele egy szobában. Félte pillantott rá, aztán ajkába harapva felsóhajtott. Újra feszültség uralkodott lelkében, nem tudta, hogyan magyarázza meg neki a történteket.

-          Gondolom, magyarázatot szeretnél… - mondta kissé bátortalanul. Bár ha jobban belegondolt, Hongbin az emlékei ködös fátylán keresztül ugyan olyan hevesen viszonozta csókjukat. Immáron végleg összezavarodva, kétségbeesetten várta, hogy barátja reagáljon valamit. Barátja ekkor rápillantott, kíváncsi sötét írisze Haekyeonébe fúródott, de nem szólt semmit – nézd én… tagadhatom az igazságot, magyarázkodhatok neked, s felhozhatok megannyi érvet, hogy miért tettem azt, amit tettem. Az is kérdéses számomra, hogy te miért is viszonoztad, de ebbe most ne menjünk bele. Kedvellek téged Hongbin – nagyot nyelt, hogy titkát leleplezve továbbra is csend ölelte körbe őket. Már nem mert a szemébe nézni – Kedvellek, de nem mint barátot, hanem mint férfit, aki hatással van rám egy ideje…

Hongbin zavarában csak csendben nézett maga elé, s hallgatta barátjának szerelmi vallomását. Tudta mi lett volna a helyes, de miért hazudott volna önmagának. Heves szívdobogása elárulta neki, hogy tudná viszonozni ezt a szerelmet. Való igaz, ő maga is hevesen viszonozta a csókot. Újabb elvörösödött, ajkába harapva, hogy elfojtsa mosolyát, hajtotta le fejét. Örült, felszabadultnak érezte magát továbbra is. Boldog volt, hogy Haekyeon megvallotta érzéseit, és most aggódva, dadogva próbálja helyrehozni kifakadását.

Hongbin azonban megelégelte ezt a zavart makogást. Felállt, majd a fiú elé térdelve mosolyogva fogta két kezébe barátja meleg kezeit, majd félénken ugyan, de megcsókolta azokat.

-          Csak szeress, ahogyan tudsz – suttogta, tekintete egy percig sem eresztette Haekyeonét. Elmosolyodott, majd megszorította kezét vallomásának igazolása érdekében.

Haekyeon ajka is mosolyra húzódott, végre az összes nehéz kő legördült szívéről, és lecsúszva barátjához ő is térdre ereszkedve ölelte meg társát. Ez a megkönnyebbülés aztán olyan érzelmeket váltott ki belőle, hogy most már alkohol nélkül, bátran hajol Hongbin ajkához és meggyőződésének igazolása érdekében megcsókolta őt. Nem volt fontos, hogy a ki hallja őket, ki látja őket, mit fognak szólni hozzá, csak egymásnak akartak végül örömet okozni.

És bármennyire hihetetlenül hangzik, a banda többi tagjainak ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el, amikor a két bolond, egy hónapnyi szerencsétlenkedés után, végre egymásra találtak.

Impossible(Luhan)

Impossible

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy figyeljek oda, mikor eljön a szerelem, mert az a szerelem, amire én vágyom, nagyobb erőt igényel, mint bármi más. Odafigyeltem. De Te erősebb voltál, míg én nem, sikerült kiszakadnod, megsebezned engem:

Fojtott kiáltással zuhantam a hideg, nedves és kemény beton felé. Kezemmel tompítva az esést, néztem fel rá a mocsokból, amit hamarosan véremmel itatok majd át. Hajam zilált volt, ruháim piszkosak az üldözéstől, lelkem és testem sebes a harcoktól. De ő, akár a makulátlan tökéletesség. Porcelán színű bőrén egy darab karcolás, haja rendezett, mintha az elmúlt időben nem azon fáradoztam volna, hogy elkaphassam, ruhái pedig éppen olyan hibátlanul mutattak rajta, mint amikor magára vette azokat. Egy csöppnyi megbánást sem láttam arcán, ahogy saját fegyveremet rám szegezve, gúnyos mosollyal élvezte fölényét. Pillantása akár egy vadé, aki sikeresen leterítette prédáját, hideg és gyilkos.

- Mit fogsz most tenni? – kérdeztem halkan, miközben kezemet egy percre sem vettem el vérző combomról. – Tudják, hogy itt vagyok! Értem fognak jönni, és elkapnak téged!

- Egy halott zsaru már nem beszél! – térdelt le hozzám és nyomta homlokomnak a pisztolyt. Komoran néztem szemébe. Gúnyos mosolya elmélyült. – Szánalmas vagy Luhan, az egész életed! Olyan mértékig hagytad, hogy az orrodnál fogva vezesselek, hogy szinte élvezet volt veled játszani.

Fájtak a szavak, de nem mutathattam meg neki. Igyekeztem kiüríteni a fejemből minden olyan gondolatot, ami Vele kapcsolatos, ami jobban feltépi a vértől lüktető lelki sebeimet. Most elég volt egy helyről sebesültnek lenni. De bármennyire is akartam, a fájdalom úgy rágta át magát önuralmamon, mint egy vérszomjas, elégtételért hörgő vadállat.

- Valóban az én illúzióm, és az én hibám volt, hogy ennyire bedőltem neked! De csak azért sikerült ennyire elhinnem, mert valóban éreztél valamit – szűrtem ki fogaim közül a visszavágó szavakat, amik úgy fájtak, mintha savként égették volna nyelvemet.

- Ez hazugság! – vágta rá azonnal, arca megkeményedett, elsápadt. – Én nem szerettelek!

- Lehetetlen egy minimális szeretet nélkül ennyire elhitetni velem, hogy szerelmes voltál belém!

- Hazudsz! – kiabált rám, mire elmosolyodtam.

- Látod? A hevességed a bizonyíték arra, hogy igazam van. És csinálhatsz bármit, én akkor is tudni fogom mit éreztél – mondtam keserű mosollyal. Tudom, hogy így van, mert pontosan ezért fáj annyira, amit most tesz. Ezért fáj, hogy kihasználta a rendőri pozíciómat, az eddigi életemet, a szerelmemet, hogy ő a munkájában előbb legyen – Erős voltál… - folytattam, amikor nem válaszolt – míg én nem, de most mikor mindennek vége, és felesleges minden szó, elmész, mert velem szemben nagyon könnyen nyertél…

- Hallgass! – fogta rám a pisztolyomat ismét. Éreztem, hogy zavarják a szavaim, de nem azért, mert feleslegesnek tartotta volna, hanem azért, mert nagyon is hatottam rá. Égette az a porszemnyi bűntudat, ami még a lelkében lakozott, amivel még rendelkezett. Szemeiben égett a harag, ki akart teljes mértékben zárni, meghazudtolni, azt mi maga az igazság.

Abban a pillanatban elhatároztam, hogy ha nem is menthetem meg az életemet, nem is menthetem meg a kapcsolatunkat, abból a porszemnyi, abból a kicsiny parázsnyi bűntudatból egy máglyát csinálok, s nem hagyom, hogy úgy lépjen ki az életemből, hogy szemet hunyjon e felett a két év felett, amíg engem átvert, engem „szeretett” - lángolni fog a bűntudata.

- Na, jó! – mondta végül, majd eltette fegyveremet és indulásra kész volt. Tekintete még komorabb, szemei idegesen csillogtak, arca kipirosodott. Az a pír volt az egyetlen gyöngéd érzelem arcán, ami még emlékeztetett a régi kedvesemre.

- Nem ölsz meg, igaz! Ezek után is életben hagysz, mert képtelen vagy végezni velem! – Továbbra is csak pakolt, úgy tett, mintha nem rám figyelne, de láttam arcán, hogy hatottam rá, mint akkor… - Hiszen elmúlt az a szerelem, ami neked nem nehéz. Engem vertél át, én nekem a rosszabb. Egy törött tükrön át látom majd csak az embereket ezután…

- Nem hatnak meg a szavaid! – fordult felém dühösen, amivel ismételten elárulta magát.

- Tudom – válaszoltam halvány mosollyal.

- Tényleg? – ismét előrántotta a fegyveremet. – Akár most agyon lőhetlek!? – Komoran néztem rá. – Na, mi a válaszod?

- Ha befejezted a kínzásomat, menj és mondj el Nekik mindent, amit tudok! Kiáltsd a tetőről, írd ki az égboltra, hogy minden, amink volt, amit képzeltünk, amit vártunk, amit akartunk LEHETETLEN! – kiáltottam fel.

Kezében megremegett a pisztoly, arcára kiült a félelem, döbbenten lépett egyet hátra, míg én vele ellentétben határozottan néztem szemébe. Innentől kezdve már nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Teljes mértékben kiadtam a haragomat, már több sebből is véreztem, de immáron nem egyedül.

Ebben a pillanatban morajlani kezdett az ég, egyenletes morgás, melynek hangja minél közelebbinek tűnt, annál tisztábban állt össze kába emlékezetemben kép. A mentőhelikopterek.

Nem is késlekedtek soká, áttörve az éjszaka csendjét, megzavarva a tenger nyugalmát köröztek a móló felett, ahol voltunk. Vakító reflektoruk egyenesen ránk világított. Mindeközben két rendőrautó jelent meg a távolban, szirénájuk kékes pirosas fénye, s a helikopterek fénye festette meg a kikötőt. Négy rendőr szállt ki az autóból, fegyvert fogva. Az eljárásnak megfelelően szerelték le hazug kedvesemet, aki egy utolsó gyűlölködő pillantással szakította meg szem és végleges kontaktusunkat.  

- Luhan! – rázta meg finoman a vállamat Sehun, a rendőr társam. Aggódva fürkészte arcomat, majd végignézett rajtam. – Megsérültél! –nézett a lábamra, majd azonnal hátrakiabált a mentősöknek.

- Csak egy karcolás a többi sebemhez képest… - legyintettem, mire bátorítólag elmosolyodott és megszorította a vállamat.

- Büszke vagyok rád Luhan, nagyon büszke! – bíztatott, de már nem az ő szavaira figyeltem, nem az ő hangjára, hanem arra, amit belül hallottam. Arra a belső fájdalmas kiáltásra, ami az Ő hiányával járt, ami az ő fájdalmas szakításával kezdődött el…

- Vége – suttogtam, s próbáltam kipislogni a könnyeimet, amik az elmúlt események lezárásával jártak. Nagyot nyelve próbáltam semmissé tenni a dolgot, ahogyan ő akarta, de LEHETETLEN volt.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy figyeljek oda,
mikor eljön a szerelem, mert az a szerelem,
amire én vágyom, nagyobb erőt igényel, mint bármi más.

De most már tudom, hogy a vágyak bukások és győzelmek árán kaphatóak csak meg,
 s hiába próbálom majd a későbbiekben megóvni magam egy újabb csúnya eséstől,
 jól tudom,
a következő is ilyen fájdalmakat rejt.
Viszont engem csak a végeredmény érdekel!