Impossible(Luhan)

Impossible

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy figyeljek oda, mikor eljön a szerelem, mert az a szerelem, amire én vágyom, nagyobb erőt igényel, mint bármi más. Odafigyeltem. De Te erősebb voltál, míg én nem, sikerült kiszakadnod, megsebezned engem:

Fojtott kiáltással zuhantam a hideg, nedves és kemény beton felé. Kezemmel tompítva az esést, néztem fel rá a mocsokból, amit hamarosan véremmel itatok majd át. Hajam zilált volt, ruháim piszkosak az üldözéstől, lelkem és testem sebes a harcoktól. De ő, akár a makulátlan tökéletesség. Porcelán színű bőrén egy darab karcolás, haja rendezett, mintha az elmúlt időben nem azon fáradoztam volna, hogy elkaphassam, ruhái pedig éppen olyan hibátlanul mutattak rajta, mint amikor magára vette azokat. Egy csöppnyi megbánást sem láttam arcán, ahogy saját fegyveremet rám szegezve, gúnyos mosollyal élvezte fölényét. Pillantása akár egy vadé, aki sikeresen leterítette prédáját, hideg és gyilkos.

- Mit fogsz most tenni? – kérdeztem halkan, miközben kezemet egy percre sem vettem el vérző combomról. – Tudják, hogy itt vagyok! Értem fognak jönni, és elkapnak téged!

- Egy halott zsaru már nem beszél! – térdelt le hozzám és nyomta homlokomnak a pisztolyt. Komoran néztem szemébe. Gúnyos mosolya elmélyült. – Szánalmas vagy Luhan, az egész életed! Olyan mértékig hagytad, hogy az orrodnál fogva vezesselek, hogy szinte élvezet volt veled játszani.

Fájtak a szavak, de nem mutathattam meg neki. Igyekeztem kiüríteni a fejemből minden olyan gondolatot, ami Vele kapcsolatos, ami jobban feltépi a vértől lüktető lelki sebeimet. Most elég volt egy helyről sebesültnek lenni. De bármennyire is akartam, a fájdalom úgy rágta át magát önuralmamon, mint egy vérszomjas, elégtételért hörgő vadállat.

- Valóban az én illúzióm, és az én hibám volt, hogy ennyire bedőltem neked! De csak azért sikerült ennyire elhinnem, mert valóban éreztél valamit – szűrtem ki fogaim közül a visszavágó szavakat, amik úgy fájtak, mintha savként égették volna nyelvemet.

- Ez hazugság! – vágta rá azonnal, arca megkeményedett, elsápadt. – Én nem szerettelek!

- Lehetetlen egy minimális szeretet nélkül ennyire elhitetni velem, hogy szerelmes voltál belém!

- Hazudsz! – kiabált rám, mire elmosolyodtam.

- Látod? A hevességed a bizonyíték arra, hogy igazam van. És csinálhatsz bármit, én akkor is tudni fogom mit éreztél – mondtam keserű mosollyal. Tudom, hogy így van, mert pontosan ezért fáj annyira, amit most tesz. Ezért fáj, hogy kihasználta a rendőri pozíciómat, az eddigi életemet, a szerelmemet, hogy ő a munkájában előbb legyen – Erős voltál… - folytattam, amikor nem válaszolt – míg én nem, de most mikor mindennek vége, és felesleges minden szó, elmész, mert velem szemben nagyon könnyen nyertél…

- Hallgass! – fogta rám a pisztolyomat ismét. Éreztem, hogy zavarják a szavaim, de nem azért, mert feleslegesnek tartotta volna, hanem azért, mert nagyon is hatottam rá. Égette az a porszemnyi bűntudat, ami még a lelkében lakozott, amivel még rendelkezett. Szemeiben égett a harag, ki akart teljes mértékben zárni, meghazudtolni, azt mi maga az igazság.

Abban a pillanatban elhatároztam, hogy ha nem is menthetem meg az életemet, nem is menthetem meg a kapcsolatunkat, abból a porszemnyi, abból a kicsiny parázsnyi bűntudatból egy máglyát csinálok, s nem hagyom, hogy úgy lépjen ki az életemből, hogy szemet hunyjon e felett a két év felett, amíg engem átvert, engem „szeretett” - lángolni fog a bűntudata.

- Na, jó! – mondta végül, majd eltette fegyveremet és indulásra kész volt. Tekintete még komorabb, szemei idegesen csillogtak, arca kipirosodott. Az a pír volt az egyetlen gyöngéd érzelem arcán, ami még emlékeztetett a régi kedvesemre.

- Nem ölsz meg, igaz! Ezek után is életben hagysz, mert képtelen vagy végezni velem! – Továbbra is csak pakolt, úgy tett, mintha nem rám figyelne, de láttam arcán, hogy hatottam rá, mint akkor… - Hiszen elmúlt az a szerelem, ami neked nem nehéz. Engem vertél át, én nekem a rosszabb. Egy törött tükrön át látom majd csak az embereket ezután…

- Nem hatnak meg a szavaid! – fordult felém dühösen, amivel ismételten elárulta magát.

- Tudom – válaszoltam halvány mosollyal.

- Tényleg? – ismét előrántotta a fegyveremet. – Akár most agyon lőhetlek!? – Komoran néztem rá. – Na, mi a válaszod?

- Ha befejezted a kínzásomat, menj és mondj el Nekik mindent, amit tudok! Kiáltsd a tetőről, írd ki az égboltra, hogy minden, amink volt, amit képzeltünk, amit vártunk, amit akartunk LEHETETLEN! – kiáltottam fel.

Kezében megremegett a pisztoly, arcára kiült a félelem, döbbenten lépett egyet hátra, míg én vele ellentétben határozottan néztem szemébe. Innentől kezdve már nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Teljes mértékben kiadtam a haragomat, már több sebből is véreztem, de immáron nem egyedül.

Ebben a pillanatban morajlani kezdett az ég, egyenletes morgás, melynek hangja minél közelebbinek tűnt, annál tisztábban állt össze kába emlékezetemben kép. A mentőhelikopterek.

Nem is késlekedtek soká, áttörve az éjszaka csendjét, megzavarva a tenger nyugalmát köröztek a móló felett, ahol voltunk. Vakító reflektoruk egyenesen ránk világított. Mindeközben két rendőrautó jelent meg a távolban, szirénájuk kékes pirosas fénye, s a helikopterek fénye festette meg a kikötőt. Négy rendőr szállt ki az autóból, fegyvert fogva. Az eljárásnak megfelelően szerelték le hazug kedvesemet, aki egy utolsó gyűlölködő pillantással szakította meg szem és végleges kontaktusunkat.  

- Luhan! – rázta meg finoman a vállamat Sehun, a rendőr társam. Aggódva fürkészte arcomat, majd végignézett rajtam. – Megsérültél! –nézett a lábamra, majd azonnal hátrakiabált a mentősöknek.

- Csak egy karcolás a többi sebemhez képest… - legyintettem, mire bátorítólag elmosolyodott és megszorította a vállamat.

- Büszke vagyok rád Luhan, nagyon büszke! – bíztatott, de már nem az ő szavaira figyeltem, nem az ő hangjára, hanem arra, amit belül hallottam. Arra a belső fájdalmas kiáltásra, ami az Ő hiányával járt, ami az ő fájdalmas szakításával kezdődött el…

- Vége – suttogtam, s próbáltam kipislogni a könnyeimet, amik az elmúlt események lezárásával jártak. Nagyot nyelve próbáltam semmissé tenni a dolgot, ahogyan ő akarta, de LEHETETLEN volt.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy figyeljek oda,
mikor eljön a szerelem, mert az a szerelem,
amire én vágyom, nagyobb erőt igényel, mint bármi más.

De most már tudom, hogy a vágyak bukások és győzelmek árán kaphatóak csak meg,
 s hiába próbálom majd a későbbiekben megóvni magam egy újabb csúnya eséstől,
 jól tudom,
a következő is ilyen fájdalmakat rejt.
Viszont engem csak a végeredmény érdekel!