Az angyalvadász
(Song Ji Eun)
V
|
ad láncok keserves csörgése tölti be a
kopár erdő néma fáit. Fedetlen talpam alatt ropog a hideg talaj, sebet ejt az
érzékeny fehér bőrön. Testem reszket a vékony ruha alatt, melynek alja
rongyossá foszlott a sok gyaloglástól.
Vad láncok keserves csörgése tölti be a
kopár erdő néma fáit. Csuklómat forró vérem ásztatja, mely cseppekben hull a
mélyen szunnyadó földre. Lilás kezeimen ez az egyetlen élénk szín. Reszkető
ajkaim közül fehér pára szökik a magasba, vörös szemeimből már rég elapadtak a
könnyek.
Vad láncok keserves csörgése tölti be a
kopár erdő néma fáit. A vadász megáll, pihenve pásztázza tágra nyílt szemeivel
a ránk váró utat. Sóhajtva támaszkodik az egyik korhadt, halottnak vélt fának.
Piszkos keze a rabságom zálogát fogja, s nem ereszté egy pillanatra sem. Sűrű
párafelhő szabadul az ő ajkai közül, keserű dohányfüsttel keverve.
Vad láncok keserves csörgése tölti be a
kopár erdő néma fáit. Útnak indulva újra vág, de ellen állok. A vadász mély,
hörgő hangon támad rám, kényszerít a földre, aláz a porba. Térdem a kemény
földre ér, a sebből vér szivárog. Fájlalva kapok hozzájuk, de nincs idő.
Vad láncok keserves csörgése tölti be a
néma színpadot. Süket zaj ez a közönség mély ovációjának, mely mind a vadászt
dicséri. Színes, hazug álarcok, csillogó ruhák, álszent kacajok. Lobok a
pénz, akár az életet adó láng. S lobogva várnak, vásárolnak. A büszke vadász
láncaimat eloldozza, már egy tart béklyók között , a rabságom utolsó szála.
Vad lánc keserves csörgése kíséri utamat,
ahogy a tömegbe rántva, emberi tárggyá, semmivé válok. Elvesztem értékemet,
életemet, értelmemet. Kapzsi pillantások, éhes szemek, trillázó ajkak, mind
hazudva nagyobb összeget kiáltanak. S a vadász enged, szemében a büszkeség
szikrája az, mi haragom parazsát felszítja.
Vad lánc keserves csörgése kíséri a
sikoltozó hadat, ahogy menekülnek az angyali, megtisztító igazi tűztől. Az álarc lehull az arcokról, mind félelmet mutat. Koszorúként ölel minket a tűz,
lágyan simogatja megsebzett, hideg bőrömet. Átjárva a tiszta szeretettel, ami a
földön csak rideg fájdalomként ért. Haragom az ÖVÉK, szeretetem MÁSÉ, s a
kapzsi nép utolsó sóhajjal a földre rogy, kilehelik az életüket, meghalnak.
Büszke szikra, haragos tűz, majd békés parázs marad hátra.
Vad láncok keserves csörgése kíséri
útjukat, a gazdag pompa helyett kínzó szegénység marad. A büszke tekintet,
szürke marad, a trillázó ajkak pedig elhallgatnak…
