My life KaiSoo (18) 3. END

My life

Tanácstalanul néztem a tükörbe. Arcomról csöpögött a hideg víz, államnál találkoztak a nagyobb cseppek, majd hullottak vissza a mosdóba. Nem segített, hiába öblítettem le arcomat számtalanszor. A kábaság nem párolgott el, a félelem tovább sanyargatta kővé vált gyomromat, s hajtotta szívemet. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal az információval, amivel megtámadtak. Nem tudtam hova tenni. Egy éve még senkire sem voltam hatással, mostanra pedig már az ujjaimon sem tudtam megszámolni, de a közvetlen közelemben is akadt még egy fiú? Nem mertem elmesélni a szüleimnek, mit is mondanának rá? JongInnak pedig főleg nem. És mégis hogyan? Lehunyva szemeimet próbáltam megnyugodni, de akarva akaratlanul bevillant a pillanat, az a pontos emlékkép, ami már egy ideje kínzott.

-         Miért éppen JongIn? – kérdezte. Szemei tágra nyíltak, íriszében valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzelem csillogott, amitől megijedtem. Nem válaszoltam, hiszen féltem, nem akartam lebukni, ha esetleg blöffölt volna – Szereted őt?

-         Mit akarsz ezzel? – fordítottam meg a játékot, mire elmosolyodott.

-         Kedvellek téged KyungSoo és nem vagyok ostoba! – meredten néztem őt – Figyellek egy ideje, és igyekeztem a közeledbe kerülni, de vele nem számoltam – csóválta meg a fejét. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, felkutatni azokat az emlékeket, amelyek vallomását igazolnák, de nem ment. Talán ennyire vak voltam? Ennyire nem figyeltem volna? Hirtelenjében nem is tudtam neki mit mondhatnék – Ez számít neked valamit?

Chanyeol egy egész vonzó fiú, de engem csupán baráti érzelmek fűztek hozzá. Bágyadtan pislogtam rá, nem tudtam hirtelen válaszolni. Chanyeol mosolya szélesebb lett, de keserűbb. Elhúzódott tőlem.

-         Nem így terveztem volna elmondani, de… Amikor meghallottam, hogy te és JongIn… - megcsóválta a fejét – Szerettem volna bizonyítani, hogy…

-         Hogy?

-         Tehát érdekel? – csillant fel a szeme reményteljesen.

-         Miképpen szerettél volna nekem bizonyítani? – kérdeztem naivan. Nem értettem, és jobb szerettem volna, ha békésen beszéljük meg ezeket a dolgokat, de rosszul döntöttem abban a pillanatban.

-         Megmutatom – mondta halkan, aztán közelebb lépett. Megsimogatta az arcomat, ijedten néztem rá.

Megfogta a kezemet és közelebb húzott magához. Akkor már sejtettem, hogy mire készül, de mégsem volt erőm, hogy eltaszítsam magamtól, s utána olyan gyorsan történt minden… Chanyeol megfogva tarkómat húzta ajkamat az övére, majd mikor mellkasának feszültem elkezdte becézgetni azt. Bizsergett az ajkam, a tarkóm, mikor nyelvével utat akart magának törni. Megijedtem, de mindezt hagytam. Nyelve azonnal rátalált az enyémre. Nyitott szemekkel hagytam, hogy tegyen amit akart, annyira lebénított a félelem.  Derekamnál fogva húzott magához, fenekemre tette a kezét és finoman rámarkolt. Felnyögtem, mire ő elmosolyodott. Pilláim elnehezültek, ahogy az ösztön vitt magával és szépen lassan visszacsókoltam. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem legrosszabb döntése. Ahogy magával ragadott a hév, úgy viszonoztam én is egyre hevesebben a csókolt, abban a pillanatban nem is voltam tudatában cselekedeteimnek, mígnem… Ijedten toltam el magamtól és zihálva néztem rá…

Idegesen masszíroztam orrnyergemet. Nem akartam erre gondolni, de még mindig éreztem csókját ajkamon. Nem szerettem mégis hatással volt rám. Ez lehetséges?

Ebben a félelemben voltam köteles bemenni próbálni, amit természetesen JongIn azonnal észre is vett. Aggódó tekintettel lépett hozzám közelebb, s miután odaadott nekem egy üveg vizet közelebb hajolt.

-         Mi a baj? – kérdezte csendesen. Válaszképpen csak lehunytam szemeimet – KyungSoo… ha az bánt, hogy…

-         Azzal nem volt semmi baj – mormogtam idegesen, de képtelen voltam bármit is mondani. Túlságosan is féltem a következményektől. Kavarogtak a gondolataim, nem tudtam hova tenni a két érzést, amit a két fiú iránt éreztem. Ezelőtt még nem volt ilyen.

-         Akkor? – faggatott tovább, de szerencsére közbe vágott a zene, ami azt jelezte, hogy folytatjuk a próbát.

A legrosszabb az volt, hogy nagyon sokszor találtam magamat Chanyeol mellett. Vagy a közvetlen közelében álltam meg, vagy véletlenül egymásnak mentünk, vagy egymás közelében ültünk le. Először fel sem tűnt, de amikor már vagy hatodszorra néztem farkas szemet Chanyeollal kissé megrémültem. Miért is kezdett el ilyen hamar közeledni? Mit csináltam, amiért ennyire felhívtam a figyelmét? Nem értettem, s inkább menekülni akartam ezek elől.

Próba után nem véletlenül iszkoltam a kijárat felé, de valaki utánam szólt. Ajkamba harapva tartottam kezemet a kilincsen, majd vettem egy mély levegőt. Nem fordultam meg, vártam.

-         KyungSoo – szólított meg ismét Chanyeol – beszélhetnénk?

-         Nem, nem szeretnék veled beszélgetni! – fordultam vele szemben. Üvöltött rólam, hogy félek mindattól, amivel szemben állok – Miért csinálod ezt? Ha tudod, hogy én és JongIn…

-         Azért mert… - elgondolkodott – mert látom, hogy JongIn mellett nem vagy boldog. Nem is törődik veled! Nem is megy oda hozzád sohasem! Fogadjunk, hogy egyedül csak a fürdőben mozdult rád…

-         Ehhez neked igazán semmi közöd – mondtam komoran. El akartam zárkózni, nem akartam vele beszélgetni. De lelkem egy része kíváncsi volt, amit nem tudtam elfojtani. Kíváncsi volt, ki akarta tapogatni a határaimat. Valóban igaza volt. Kai nemigen volt velem manapság. Sőt, amióta a bandában vagyunk, olyan érzésem van, mintha nem is lennénk együtt, de erről Chanyeolnak nem kell tudnia, nem engedhetem neki. Mégis győzelemittasan mosolygott, érezte, hogy nem mondott hülyeséget. Nagyot sóhajtva néztem rá. Nem akartam erről beszélgetni… vagyis…

-         Szereted őt?

-         Ez ostoba kérdés… - JongInnel nem használtuk ezt a szót, számomra ismeretlen volt az a fogalom, s maga az érzés is. Ő pedig túlzottan reális, nem hitt ezekben a dolgokban, csupán erős és tartós kapcsolatokban hitt, amik támaszt nyújtanak az embereknek. Talán ő ezért nem is számolta azt, hogy mennyi ideje voltunk már együtt, nem is számolt semmit ezzel kapcsolatban.

-         Válaszolj rá! – villant meg a szeme. Csak néztem rá, nem tudtam hirtelen mit szabad mondanom és mit nem. Nagyot nyeltem – Tehát nem szeret!

-         Nem erről van szó! Csupán a mi kapcsolatunk…

-         Én szeretnélek, sőt… - vágott a szavamba. Sápadtan néztem csillogó szemeibe. Szeretne? És meg is mutatná, hogy mi a szeretet? Mi az, hogy szeretlek? Egy pillanatra sikerült elbizonytalanodnom. Chanyeol teljesen más volt, mint Kai.

Azonban nem tudtuk befejezni a beszélgetést, mert az említett abban a pillanatban meg is jelent Chanyeol háta mögött. Komor tekintettel nézte az előtte lévő fiút, mintha csak megérezte volna, hogy mi miről beszéltünk. Megfagyott a levegő, mindenki csendben állt és nézett, valamiféle válaszra várva.

Én pedig aggódtam. Aggódtam az elbizonytalanodásom miatt, az érzéseim miatt, a kételyeim miatt. Nem értettem ezt a helyzetet, s most az a személy, akivel eddig mindig meg tudtam beszélni az ilyen gondjaimat, annak most nem mondhattam semmit. Sóhajtva léptem JongIn mellé, ő pedig átkarolta a vállamat.

-         Mehetünk öcsi? Hazaviszlek! – mondta sugárzó mosollyal, mire egy aprót bólintottam. Chanyeol szikrázó tekintettel nézte őt, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy JongIn kivigyen az ajtón, aztán már nem láttam.

Csendben ültem az autóban a gondolataimba feledkezve. Kívülről úgy tűnt, hogy az utat bámulom nagy érdeklődéssel, de fel sem tűnt, amikor JongIn azért fékezett, mert megérkeztünk hozzá. Sötét volt már. Meglepetten konstatáltam, hogy leállítva az autót korom sötétség uralkodott bent, csupán a légzését hallottam.

-         Akarsz beszélni róla? – kérdezte végül csendesen. Hangján érződött, hogy feszült. Vajon sejthet valamit.

-         Milyen szerelmesnek lenni? Miért ítéled el ennyire? – fakadtam ki. Ez volt az egyetlen bizonytalanság, amit nem értettem, s ami esélyt adott arra, hogy Chanyeol is helyet kapjon az életemben. JongIn hallgatott egy darabig, majd felsóhajtott.

-         Szerelmesnek lenni bonyolult. Nem tudott pontosan meghatározni, mert mindenki életében más. Gyors és kíméletlen, nagyáltalánosságban pedig lehetetlen. Ha szerelmes az ember megváltozik, azt hiszi minden jobb lesz, ha azzal lehet, aki iránt ilyen fokú érzelmek hajtják. A szerelem fájdalmas, mert ha valaki nem szeret viszont, vagy elmegy, akkor olyan veszteséget élünk át, amit van, aki sosem tud megemészteni. Nincs jó opció a szerelemben, mert mindig fáj vagy a végén, vagy az elején…

-         Akkor nekem is fájni fog? – éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.  Mind igaz volt, amit vele kapcsolatban éreztem. Fájt, hogy a bizonytalanságom okot ad arra, hogy elvesztem.

-         Mit érzel KyungSoo?

-         Én… én… - zavarodottan néztem magam elé, s ahelyett, hogy a kérdésre válaszoltam volna, kifakadtam – Nem tudok neked hazudni! Csókolóztam valakivel! Valakivel, aki azt mondta nekem, hogy ő szeretne! Te sosem mondtad ezt nekem, sőt szerinted a szerelem rossz dolog. Csak lógtunk a levegőben, ami még inkább zavarodottabbá tett! Pedig olyan furcsán éreztem! Hevesen vert a szívem, melegség öntötte el, gyomrom összeszorult. Rosszul éreztem magam, ha nem láttalak, de ez oly gyakorivá vált, hogy már fel sem tűnik. Én… elbizonytalanodtam – ekkor sírtam el magam. Szipogva töröltem meg orromat – nem tudom most már, hogy mi a jó és mi a rossz… Én…

Ebben a pillanatban JongIn elkapta az arcomat és nyomott egy csókot az ajkamra. Először lassan, mintha csak becézgetne, majd szépen lassan birtokba vette azt, ami valóban az övé volt. Viszonoztam csókját, azt a megszokott kellemes érzést, ami biztonságot adott. Kezeibe fogott, ujjaival arcélemet simogatta, aztán elengedett. Halk cuppanással váltunk el egymástól. Ajkamba harapva kerestem tekintetét a sötétben.

-         Ne haragudj rám – suttogtam neki, de nem válaszolt. Megcsókolta orromat, ajkamat, államat, majd homlokát az enyémnek döntötte.

-         Sss – ekkor újabb csókba vont, valamivel hevesebben, amit nem tudtam, hogy mire véljek. Bizonytalanul simítottam végig mellkasán, miközben ő egyre közelebb mászott hozzám. Nyelve azonnal utat tört számba, birtokba véve azt, elmélyítve a csókot. Halkan belenyögtem a csókba, ami mosolygásra késztette őt.

Heves volt, de hihetetlenül jól csinálta. Ahogy egyre inkább levegőhiányban szenvedtünk, úgy kezdett felfedező útra indulni ajka és kezei egyaránt. Nyakamat csókolgatta, harapdálta, ami nagyobb nyögéseket váltott már ki belőlem. Közben kezével pulcsim alá nyúlt,s a hidegtől megborzongtam. Zihálva kerestem őt, hajába túrtam, ahogy a hangos cuppogását hallgattam és édes ajkait élveztem bőrömön.

-         Y-yah – szóltam neki, de ekkor újra ajkaim estek áldozatul. Nem is próbálkoztam tovább, csak engedelmeskedve viszonoztam csókját. Régen volt már, hogy így csókolt, hogy így érintett, volt most ebben valami különleges. Kis idő múlva viszont ő törte meg a csókot, elengedett és kiszállt a kocsiból. Hangosan kapkodva a levegőt, nagy szemekkel néztem utána, majd amikor kinyitotta az ajtót mosolyogva segített kiszállni.

-         Gyere – mondta csábos hangon. Éreztem, hogy gyűlik bennem a feszültség, ám ez most más volt. Kissé zavarban éreztem magam, mert ez a kisebb csókcsata meghozta a hatását és hát… Pirulva húztam össze magam, miközben ő az ajtóval bajlódott, aztán mikor kattant a zár, s az ajtó kinyitódott egy nagyobb csókot nyomva ajkamra belökött a házba.

Halkan nyögve figyeltem mit tesz velem. A sötét folyosón hangos puffanással csapódtam az ajtónak, amikor ismét nekem esett. Vadul csókoltuk egymást, már én sem voltam rest viszonozni. Átkarolva nyakát, haját cirógatva élveztem őt, amikor hirtelen nekem lökte a csípőjét. Nyögve szakadtam el tőle. Ilyet még soha nem csinált. Fülig vörösödve kerestem a lámpát. Felkattintottam, mire széles vigyorával és csillogó szemével találtam szembe magam.

-         Mit akarsz? – kérdeztem nagy szemekkel. Kíváncsi voltam, vele szemben is kíváncsi voltam. Sőt, talán erősebben is, mint Chanyeollal. Tényleg, még csak nem is mondott semmit arra, hogy mit tettem.

-         Szeretni téged – suttogta ajkamba.

-         Szeretni? – döbbenten néztem rá, miközben mellkasát simogattam.

-         Tényleg nem foglalkoztam veled, de… ez nem azért volt, mert már nem éreztem irántad semmit. Túlságosan is belefeledkeztem a szerepembe. Nem akartam, hogy bárkinek is feltűnjön, meg aztán – megsimogatta nadrágomon keresztül merevedésemet. Ajkamba harapva fojtottam el kikívánkozó nyögésemet. JongIn vigyora még szélesebb lett – meg aztán… nem is akartalak megijeszteni a vágyaimmal.

-         A… - nagyot nyeltem – vágyaiddal?

-         Pontosan - mormogta fülembe, majd ott kezdett el csókolgatni, harapdálni. Felsóhajtva hunytam le a szememet. Alig tudtam megtartani magamat, ha nem kapaszkodom belé és a kilincsbe biztos vagyok benne, hogy már rég összeestem volna.

Halkan kuncogva húzott maga után a folyosón. Sikeresen levertük, ami mozdítható volt, de szemlátomást ez JongInt teljesen hidegen hagyta. Zihálva faltuk egymást, miközben ő pulcsimat lehúzva pólóm alá nyúlt, s attól is megszabadított. Félmeztelenül álltam előtte. Nagy tenyerével végigsimított mellkasomon, majd megállva, mintha csak egy kis pihenőhöz érkeztünk volna nyomott a falnak és csókokkal hintette be az eddig simogatással kényeztetett felületet.

Szívem vadul dübörgött, testem reszketett a kíváncsiságtól. Halk nyögéseim pedig csak bíztatták őt a folytatásra. Még soha nem szeretett így. Meglepett, de egy cseppet sem bántam. Már el is felejtettem, hogy miért voltam annyira ideges…

A hálószobába érve az ágyra fektetett. Fölém tornyosulva tapadt ismét ajkaimra, miközben csupasz mellkasomat simogatta. Én sem akartam adósa maradni. Finoman lehúztam róla pólóját, élvezettel viszonoztam hasonlóképpen, mint ő, majd egy apró csókot nyomtam felsőtestére. Felsóhajtott. Mikor láttam, hogy ezzel örömet szerzek neki bátortalanul fordítottam az álláson, s csípőjére ülve hintettem be csókokkal. JongIn hátra vetett fejjel sóhajtozott, ami borzasztóan tetszett. Ezt én hoztam ki belőle. Ajkai elnyíltak, majd mikor nyakához értem felnyögött. Mély, irdatlanul vonzó hangon. Nagyot nyeltem, éreztem, hogy nyomja valami a fenekemet csípőjén. Fülig pirulva akartam leszállni róla, de ő megragadott. Szemeit felnyitotta, majd tenyerével megfogva derekamat mozgatni kezdett. Nagyon zavarban voltam, de azaz érzés annyira intenzív volt, hogy képtelen voltam nem hangoztatni azt, hogy jól esik. Kis idő után már én is segítettem neki, s egyszerre nyögtünk, ahogyan a vágy úrrá lett mind a kettőnkön. JongIn morogva húzott tarkómnál fogva magához, s forró csókba invitált. Csípőm eközben folyamatosan mozgott.

-         Ah… elég lesz – nyögte a számba, majd fordított az álláson és levette rólam a nadrágot. Mosolyogva markolta meg a tagomat, amire egy ijedt nyögés szakad ki számon. Minden egyes mozdulat valamiféle hangot váltott ki belőlem, amitől az egész fejem vörössé vált. Nagyot nyelve néztem a szemeibe, amikor alsómtól is megszabadított. Lehunytam szememet. Szégyenlős voltam, de nagyon. Ekkor megérintett, ismételten nyögtem, a korábbiaknál is hangosabban. JongIn pedig folyamatosan olyan dolgokat mondott, amitől még inkább zavarban voltam. Kínozta testemet, valósággal reszkettem alatta, amikor végre elengedett és rám borulva kényeztette tovább a nyakamat.

Nem tetszett, hogy ruha nélkül vagyok, így belé kapaszkodva próbáltam rejtegetni magamat, de hamarosan már ő rajta sem volt semmi. Pirulva néztem máshová, miközben fülcimpámat nyalogatta. Kezdett úrrá lenni rajtam a félelem, nem tudtam mire számítsak ezután.

-         Vigyázok rád – suttogta fülembe és ráharapott. Felnyögtem – Bízol bennem?  - kurtán bólintottam, mikor megragadta fenekemet és csípőnket összedörgölte. Jesszusom. Azt hittem abban a pillanatban elmegyek… Jól esett, hogy végre törődött velem, de akaratlanul is bennem volt a félsz. JongIn sokáig nem tett egyebet, csak csókolgatott, simogatott, amibe elég hamar belemerültem, így nem vettem észre, hogy közben lent miképpen mesterkedik. Szétnyitotta lábaimat, amik között csípőjét finoman dörgölte az enyémhez. Csak akkor eszméltem fel, hogy mivel is állok szemben, amikor három ujját benyálazta és nézett rám. Vörösen kerültem a tekintetét, mire vigyorogva csókolt szájon művelete után.

-         Olyan aranyos vagy így – suttogta, miközben ujját fenekemhez dörgölte. Felnyögtem, majd lehunyt szemekkel koncentráltam.

Meglepett, rekedtes nyögés szakadt ki belőlem, amikor első ujját elmerítette bennem. Zihálva néztem fel rá, kapaszkodtam vállába, míg ő álkapcsomat csókolgatta. Olyan furcsa érzés volt, de mégis… S elég hamar hozzá is szoktam. De ez csak az elején volt így. Miután a másik két ujja is társult, már hevesebben vettem a levegőt és fájdalmasan nyögdécseltem. Sokszor helyezkedtem, sokszor kellett megállnunk, amiért egy kissé szégyelltem is magam, azonban JongIn végtelenül türelmes volt. Ahányszor meg kellett állnunk, annyi helyen kényeztetett, simogatott, nyugtató szavakat suttogott fülembe.

-         Minden rendben? – kérdezte halkan, miközben hajamat cirógatta. Bágyadtan bólogattam – Akkor tovább mehetek? – ismételten bólogattam. JongIn halvány mosollyal csókolta meg ajkamat – Vigyázok rád!

Lehunyt szemekkel igyekeztem csókjára koncentrálni. Nem kellett sok idő, hogy megtanuljam, ezzel egy kissé el tudok vonatkozatni, még akkor is, ha fáj. De ez sajnos kevés volt. Bár óvatos volt, mégis megérzetem. Fájdalmasan hangos nyögéssel szakadtam el tőle, pánikba esve kapaszkodtam belé könnyes szemekkel. Nem mozdult. Finoman csókolgatott. Hangosan zihálva karmoltam vállát és bújtam nyakába, mint egy biztonságra éhes kisgyerek. Ajkamba harapva tűrtem, ahogyan teljesen bennem vagy, de piszkosul fájt. Átkaroltam nyakát, belélegeztem illatát. Hallgattam, ahogyan élvezettel nyögött és megcsókolta vállamat. Folyamatosan nyugtatott, hol szavakkal, hol csókokkal, ami szépen lassan el is érte a hatását.

Ahogy kezdtem megszokni őt, s finom mozgása is egyenletes ritmusban kényeztetett, elkezdtem élvezni. Nyögéseim már élvezettel telítődtek, s olykor a szemébe nézve hagytam, hogy a vágy magával ragadjon…

Mindez csak percekig tartott, miután mind a kettőnket utolért az orgazmus, s JongIn összetakarított, visszafeküdt hozzám és magához húzott. Milyen régen is feküdtem mellette. Bár zavart, hogy még mindig ruha nélkül voltam, de a takaró alatt, testéhez bújva viszonylag megnyugtató volt.

-         Nos, még mindig bizonytalan vagy? – kérdezte mosolyogva, s nyomott egy puszit a fejem búbjára. Válaszképpen csak megráztam a fejem.

Sosem tudtam, hogy milyen érzés, de valahogy úgy érzem ez a szerelem. Mert a fájdalom mellett olyan mértékű melegséget éreztem, amit nem tudott volna pótolni semmilyen más barátság. Halvány mosollyal bújtam oda hozzá. Már nem voltam bizonytalan. Chanyeollal szemben is igazságos akarok lenni, s tudom, hogy beszélnem kell majd vele. De nem bántam, mert sikerült olyan erős bizonyosságot szereznem, amit még az ő csókja sem rombolhatott le.

-         Azt hiszem, szeretlek – mondtam bátortalanul, mire felnevetett.

-         Hiszed?

-         Tudom!

The End

Nos, a végére érve gondoltam itt is, akár az Érdekbarátság ficim prológusánál (amely már úton van), itt is szeretném elsősorban megköszönni, hogy elolvastátok az One Shotot. Bevallom először csak egy részt terveztem, de a biztatásotok erőt adott a folytatáshoz. Mivel One Shot, ezért nem tervezek több részt és így is sok befejezetlen ficc vár még arra, hogy folytassam, szóval ha akarnám sem tudnám befejezni. Úgy érzem időben zártam le :)
Azonban, akár az Érdekbarátság prológusánál, itt is fel szeretnék tenni nektek pár kérdést, mert továbbra is éhesen várom a véleményeteket, és tudom, hogy néha nehéz szavakba önteni azt, amit gondolunk. Nehéz elmondani, hogy mi is az, ami tetszett/nem tetszett az adott történetben, s Vivi barátnőm segítségével (aki az ötlet megalkotója volt :) ) az ő tervét használva segítek nektek ^^

1. Mit gondoltok Kai és KyungSoo kapcsolatáról?
   (itt nem feltétlenül az első részre gondolok, hanem összességében)
   
2. Mit gondoltok KyungSoo visszahúzódó természetéről?
   
3. Chanyeol próbálkozása bennetek milyen véleményt formált?
   
4. Milyen lett  a befejezés? ><
   
5. Ti mit tettetek volna Do helyében?
   
6. Így a végén, milyen hosszúnak ítélitek meg KyungSoo és Kai kapcsolatát?

Előre is köszönöm a véleményeket, remélem sok olvasó nevét viszont látom majd a többi ficimnél, One shotomnál. És még egyszer nagyon szépen köszönöm!

My life KaiSoo (18) 2.

My life

„Szívem egy emléket kulcsra zár, melynek börtönében hangosan kiált rám!”

(Eleanorh)

Ha azt kéne mondanom, hogy az életem egyenesbe jött, s nincs semmi gondom a világon, hazudnék. Igen, valószínűleg a legnagyobb hazugság lenne, melyet életemben kijelentenék. Hogy miért?

Mert attól függetlenül, hogy a karrierem újra a csúcs felé tört, belül ugyan az a KyungSoo maradtam, mint eddig, aki bár erősebb támasszal rendelkezett, mint eddig, mégsem nevezném magamat egy stabil lelkivilágú embernek. Tíz új, ismeretlen arcot kellett memorizálnom, névvel párosítanom és velük kommunikálnom. Roppant nehéz volt számomra, különösen az elején, hiszen az én antiszociális énem nem szokott hozzá a nyüzsgéshez. De ők jöttek és ismerkedtek, beszélgettek. Mindezt persze jó szándékkal, azonban felém nézve ez közel sem volt olyannyira megoldható, mint egy normális, jól szocializálódott embernél.

 Csendes, félénk, szűkszavú tagja voltam az EXO nevű bandának, míg JongIn az ellenkezője. Belőle csak úgy áradt a szó, a kisugárzása pedig úgy vonzotta a többieket, mint a mágnest, így nem csoda, hogy hamar barátokra lelt. Tehetsége is kiemelkedett a többiek között, s jó párszor féltékenyen lestük kitűnő mozgását, amiben ugyan sok munka volt, mégsem volt köztünk egy olyan ember sem, aki le tudta volna másolni ilyen tökéletesen a lépéseket. Főleg nem én. Rá kellett jöjjek ugyanis, hogy az éneklésen kívül analfabéta vagyok mindenhez, ami ehhez a szakmához szükséges. Voltaképpen semmire nem voltam jó, mindent mondani kellett, néha többször is, és azok sem lettek olyanok, mint amire én, illetve ők számítottak.

És mi van velem és JongInnal? Mentorommal, akire ez idáig felnéztem, s tanári pozíciója miatt engedett el egy darabig? Továbbra is közel állt hozzám, hevesen dobogó szívvel és pirosabb arcszínnel álltam közelében, aminek nehézségi foka a társaság volt, ami körülvett minket. Ők, ugyanis nem tudták, hogy velünk mi történt, illetve történik. Igazából, még magam sem fogtam fel igazán. JongIn lépése, mikor megcsókolt valamit elindított bennem, s azóta abban a ködben élek. Ha ugyanolyan szituációra került a sor, mint akkor, lábam megremegett, lélegzetem elakadt, s ugyanolyan finom volt a csók, mint akkor. Talán azért, mert borzasztóan ritkán történt, ugyanis alig volt egymásra időnk. De inkább neki volt kevesebb ideje…

-         Igazán megpróbálhatnál egy kicsit szocializálódni – korholt Kai szúrós szemekkel az öltözőben, miközben a nyakkendőmet igazgatta. Ingem gallérját felhajtotta, s néha akaratlanul is hozzáért nyakamhoz. Jelen pillanatban úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit idősebb testvére öltöztetett. Durcás tekintettel néztem rá, újabban ez volt az egyetlen fegyverem, hogy kifejezzem nem tetszésemet, amivel azt értem csupán el, hogy egy jót nevessen rajtam – figyelsz rám?

-         Nem vagyok süket! – feleseltem, mire szájon csókolt, amire azonnal elpirultam. Csak magunk voltunk az öltözőben, a többiek már rég kint bandáztak.

-         Légy egy kicsit nyitottabb, nem minden ember szőrösszívű szörnyeteg – folytatta monológját, s ekkor végzett nyakkendőmmel. Visszahajtotta a gallért és megfogta a fekete anyagot.

-         Én még mindig könyv párti vagyok – vontam meg a vállamat. Még neki se mindig tudtam beismerni, ha féltem az emberektől. Ez egyáltalán nem volt valami normális reakció.

-         De ezek a fiúk nagyon rendesek Do – simogatta meg fejemet – kérlek, próbálj meg egy kicsit nyitottabb lenni! – szomorúan néztem fel rá – Nem minden ember olyan rossz! Ők nem várnak tőled semmi olyat, amit nem akarsz! Ne rekeszd ki magad – suttogta, majd megfogta a kezemet és kivezetett az öltözőből.

A többiek már rég elfoglalták magukat. Természetesen senki nem volt egyedül, ugyan kialakult egy-két csoport, de mindenkit be lehetett sorolni valahová. Leginkább a kínai-koreai határ látszódott. Sokuk még nem volt annyira bátor, hogy kilépjen a megszokott körből. Bár Chen és Yixing egész barátságosak voltak.

JongIn már az öltöző ajtajában elengedte a kezemet, így mikor Baekhyun észrevett széles mosollyal lépett oda hozzánk.

-         Hamarosan jön a vezetőség és mehetünk – mondta izgatottan. Na, igen. Újra a hírnév felé. A debütálásunk napja bizony sokakban örömöt, míg bennem feszültséget keltett – nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig!

-         A te hangoddal? – kérdezte JongIn széles mosollyal az arcán – Ne butáskodj! – aztán fogta magát és magára hagyott Mr. nagyon jó hanggal. Meglepetten néztem magam elé. Ugyan már, csak megdicsérte.

Bakehyun félénk mosollyal nézett rám, de nem szólt semmit. Igazából nem tudott mit mondani, ahogy a többiek sem. Csak néztek rám, olykor mosolyogtak és ennyi. Vajon miért nem vagyok képes normális, emberi kapcsolatokat létesíteni? Tény, hogy JongIn társasága oldotta az antiszociális viselkedésemet, de mégsem volt elengedő ahhoz, hogy teljes mértékben leküzdjem azt.

-         Neked gondolom ez nem lesz új dolog – szólt hozzám kisebb szünet után Baek – a rivaldafény, a híresség meg minden…

-         De éppen olyan szokatlan lesz, mint nektek – feleltem, mire keserűen elmosolyodott.

-         Azért remélem ez nem úgy fog végződni. Most legalább nem vagy egyedül – csodálkozva néztem rá, s legbelül valami megmozdult bennem. Jó érzés volt ezt hallani.

A karrierünk beindult. Hatalmas sikereket értünk el együtt, közösen. S, ahogy telt az idő, úgy éreztem, hogy kezdek én is feloldódni. Egyre több emberrel kezdtem el beszélgetni, barátkoztam, szocializálódtam. De amilyen közel kerültem a többiekhez, egyre távolabb kerültem JongIn-től. És amint láttam, ez őt egy csöppet sem viselte meg. Engem viszont egyre inkább zavart, leginkább este, amikor legalább beszélgethettünk volna. Tudtam, hogy nem vagyok valami szórakoztató egyéniség, de ha eddig figyelmet szentelt rám, akkor elvárná az ember, hogy ez továbbra is így legyen. Sokáig őrlődtem ezen, azonban sosem adtam hangot elégedetlenségemnek.

Egy nap aztán kettesben maradtam JongIn-al a táncteremben. Egy újabb koreográfia betanulásának borzalmát éltem át, ami szokás szerint nagyon sokáig húzódott. És mivel egyedül csak neki volt türelme hozzám, nem volt kérdés ki marad.

-         Jobb láb hátra, bal kéz fel – utasított, mire reagáltam – a másik jobb lábad KungSoo – pirulva cseréltem lábat – bal láb előre, jobb kéz fel! Elölről!

Reménytelennek éreztem a dolgot, most különösen. És ezt valószínűleg Ő is észrevette, mert egyszer csak a zene közepén megállította a magnót, megfogott és leültetett a földre. Megszeppenten néztem rá.

-         Halljam! – fordult felém, tekintete ismét olvasni próbált szemeimből. Hiába, néha még éreztem, hogy elemző tanárként vizsgál – Mi bánt?

-         Semmi – vontam meg a vállamat hetykén. Csúnyán nézett rám.

-         Eléggé ismerlek, ahhoz…

-         Ó, dehogyis ismersz engem! – fakadtam ki valamivel hangosabban, mire JongIn mintha meglepődött volna – Egyáltalán nem törődsz velem! Amióta a bandában vagyunk úgy érzem magam, mintha nem is történt volna köztünk semmi! Tudod mi a furcsa? Amíg meg nem jelentél, azt hittem a lányokat szeretem, erre meg – meg sem várva, hogy befejezzem elkaptam az arcomat és egy csókot nyomott rá.

-         Ez megoldja a problémát? – kérdezte vigyorogva, de ettől csak még mérgesebb lettem.

-         Fordulj fel! – hörögtem, majd feltápászkodtam és kiviharzottam a táncteremből egyenesen az öltözőig. Ott magamra vágtam az ajtót és a fürdőszobába menekültem. Úgy hiszem mára elég volt a gyakorlásból, na meg JongInből.

Úgy éreztem nem veszi komolyan és ez rettentően frusztrált. Annyi minden kavargott a fejemben és annyi mindent meséltem volna neki az érzéseimről. De mintha már nem ugyan az a dolog lenne. Könnyebb volt elviselni a hírnév súlyát, ha megoszlott, azonban a problémáimnak jelentős része megmaradt. Féltem, bizonytalan voltam. És ez JongIn nélkül így is volt. Csupán azon kevés alkalmakkor élvezhettem egy kis nyugalmat, amikor velem volt. Három hónap telt el. Kezdtem úgy érezni, hogy valami megváltozott bennünk…

Beálltam a tus alá. A forró víz eláztatta megizzadt testemet, ellazította izmaimat, egyfajta védőburkot adva a hideg félelem elől. Gondolkodtam. Kettőnkön. A családomon, akik továbbra is ugyan úgy viselkedtek, az utolsó mondatán, amit a fellépésem előtti este mondott, Baekhyun mondatán a kezdet kezdetén és az eddigi élményeimen. Összefolyt emlék kavalkád, értelmetlen képet festve. Nyugodtabb volt az életem, mikor még nem volt senki velem, s most jelen pillanatban ezt az ürességet kívántam volna vissza.

Ebben a pillanatban egy hideg kéz ért a hátamhoz, amitől kis híján szívinfarktust kaptam, de még mielőtt leteremthettem volna az elkövetőt ajka a tarkómat súrolta. Zavaromban előrébb léptem a fülkében, elmenekülve a forró érzéstől. JongIn keze azonban visszarántott, csupasz mellkasának csapódott vizes hátam. Felsóhajtottam. Megsimogatta karomat, ajka vállamat ízlelgette, amire ismételten csak sóhajtozni tudtam. Mintha az eddigi, hangosan rikácsoló gondolataim elé, most egy hangszigetelt üvegfalat húztak volna. Némán dörömböltek, sziszegve néztek rám, de nem tettem semmit.

-         Sajnálom – suttogta fülembe. Zavarban voltam, mert még sosem csináltunk ilyet, ezért nemigen tudtam válaszra méltatni, vagy bármi reakcióra – hidd el nekem is hiányzol – megcsókolta állkapcsomat – de nem hiszem, hogy azt szeretnéd, ha mindenki erről beszélne – aztán nem mondott többet, csak csókolgatott tovább.

Zihálva döntöttem oldalra fejemet, amikor éreztem, hogy ajka lefelé vándorol nyakamon vizes bőrömet kényeztetve. Új dolog volt, viszont roppant intenzív. Aztán megéreztem kezét fenekemen. Zavartan nyögtem, el akartam húzódni.

-         Sss – tartott szorosan magánál JongIn, ijedten fordítottam hátra a fejemet – nyugalom!

-         Engedj el – suttogtam bátortalanul. Addig akartam kiszabadulni öleléséből, míg a varázsa alá nem kerülök újra – haragszom rád!

-         Éppen most akarlak kibékíteni – mondta csendesen, majd szabad kezét előre téve megérintette ágyékomat. Nagyot nyögtem – hallod már, hogy te is akarod?  - megráztam a fejemet. JongIn rekedt hangon kuncogott a fülembe. Nem tudtam őt megérteni. Igazából sosem ismertem annyira igazán, mint azt gondoltam. Természetesen lényegesebb dolgokat tudtam róla, mégis olyan szilárd személyét nem mutatta meg. Mint a homok, úgy folyt ki a tudás kezemből.

-         Mi a baj? – törte meg ismét gondolatmenetemet mély hangja. Szembe fordultam vele, komoran néztem rá – Foglalkozom veled – nyúlt arcomhoz, de elhajolok.

-         Félek, hogy ez is időleges – motyogtam, majd átbújtam karja alatt és kilépek a zuhanyzóból. Gyorsan magamra kaptam köntösömet és már futottam is ki a fürdőszobából.

Sokkal jobb volt, amikor még nem kellett ilyesfajta érzelmekkel foglalkoznom. Ez a fajta élet, melybe a szó szoros értelmében belerántott nagyobb érzelmi feldúltsággal járt, mintha mondjuk egy lánnyal lettem volna. Valahogy úgy éreztem, hogy a lány szerepe zúdult most rám, és ettől féltem. Hiszen milyen lehetőségeim vannak alárendelt félként? A kapcsolatok, a dominancia, s minden más sok volt nekem. A hanyagoltság hiányában pedig nem tudtam vele megbirkózni.

Kilépve a fürdőszobából a sporttáskámba pakolt cuccaimhoz sietem, hogy minél hamarabb felöltözhessek és eltűnhessek. Már éppen a pólómat aggattam magamra, amikor JongIn rosszalló jajgatását hallottam meg a hátam mögül. Igyekeztem úgy csinálni, mintha ez a legkevésbé sem hatna rám.

-         Mond, mégis mit tegyek KyungSoo? Mikor megismertelek még velem sem voltál hajlandó kompromisszumot kötni. A mentoroddal. Ez a kis elhatárolódás azt a célt szolgálta, hogy ismerd meg egy kicsit a környezeted! – mondta. Lazán az ajtónak dőlve nézett engem csillogó szemekkel. Vizes hajából még csöpögött a víz, ajka játékos mosolyra húzódott.

-         Mindig csak elemzel – mormogtam komoran – ahogyan most is azt csinálod! Szerinted ez normális? Mintha még mindig a diákod lennék! – JongIn meglepetten nézett rám, majd újra elmosolyodott – Ne csináld ezt idegesít!

-         Nem tudok megváltozni KyungSoo – ellökte magát az ajtófélfától és elindult felém. Nagyot nyelve néztem rá, ahogy hátra felé lépkedtem menekülés gyanánt. Mert tudtam, ha utolér… - Mindenkivel így viselkedem, ettől ne érezd magad kevesebbnek, vagy a diákomnak! Több vagy annál.

-         Nem hiszem el – jelentettem ki határozottan, amint elfordítottam fejemet arcától. Nem volt hová menekülnöm. Hátam az ajtónak ütközött, rámarkoltam a kilincsre, tekintetemmel valami másra összpontosítottam. De hazudtam volna, ha nem érzem meg forró leheletét, amint végigsimítja arcomat, szappanos illatát, és a nyirkos cseppeket hajáról, melyek a pólómra csöppentek. Ugyan is már nagyon közel volt hozzám.

-         Vonzódom hozzád KyungSoo – mormogta őszintén a fülembe. Ekkor felnéztem rá, mire mosolyogva megsimogatta az arcomat – és a vonzalom az, ami nem hagyja, hogy ilyeneket feltételezz rólam. Mind a ketten elvontak vagyunk. Az én filozófiám valamilyen módon súrolja a te életérzésedet! Értelek, érezlek…

-         De akkor sem tudlak mindig követni – motyogtam aggódva.

-         Csak kövess – majd nyomott egy csókot az ajkamra és elhúzódott tőlem. Felvette a kanapéról a táskáját, aztán nemes egyszerűséggel bement a fürdőszobába.

Pislogva néztem utána. Mély csend ereszkedett az öltözőre, ahogy magam elé meredve próbáltam megemészteni a történteket. Jól is esett, meg nem is. Ezek szerint sosem fogom igazán megérteni, de kövessem? Egy csomó mindent mondtam volna neki, erre elment…

Összeszedtem magam, felkaptam a táskámat és kiléptem az öltözőből, s tágra nyílt szemekkel néztem az ajtótól alig két méterre álló Chanyeolt. Lesápadtam. Vajon hallotta?

-         Szia – köszöntem neki bátortalanul. Nem válaszolt, csak továbbra is nézett – Én már végeztem, szabad a pálya…

-         JongIn még bent van – válaszolta halkan, majd lenézett a cipőjére aztán újra rám. Mind a kettőnk tekintetéből le lehetett olvasni, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Nagyot nyelve bólintottam. Legszívesebben sikítva rohantam volna el onnan szégyenemben. Szégyelltem volna másságomat? Talán.

-         Akkor azt hiszem megyek – mormogtam, mire most ő bólintott. Kikerültük egymást, és már ott sem voltam.

Ez a kis kellemetlenség egész héten emésztett. Nem tudtam leolvasni Chanyeol arcáról többé azt a döbbenetet, s nem is szóltam neki JongIn-ről, aki beszélgetésünk óta mindig igyekezett egy kicsit közelebb kerülni hozzám. Ennek örültem, de egy részem mégis tartott attól, hogy ezzel csak Chanyeolban erősítjük a hallottakat. És aztán? Na, igen! És aztán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy félek attól, hogy bandatársunknak eljár a szája, de akkor is hazudnék, ha csak hetykén megvonva vállamat azt mondanám hidegen hagy.

A dalszövegre meredve álltam egyedül a stúdióban. Össze kellett szedjem magam, a vezetőség eléggé kemény ütemtervet diktált, amivel menedzserünk nem szívesen szórakozott állását féltve. Itt mindenki sietett. „Addig üsd a vasat, ameddig meleg” alapon működött ez az egész kóceráj, az idolok, vagyis a mi rovásunkra. Ezek mellett a gondolatok mellett, azonban nagyon nehéz volt koncentrálni, így elég sok problémát okoztam, de végül is sikerült felvennünk a szöveget. Sóhajtva léptem ki a stúdióból.

-         Minden rendben? – kérdezte Baekhyun aggódó tekintettel. Csak bólintottam – Ez nem hangzott valami meggyőzően…

-         Nagy a hajtás – magyaráztam mosolyogva.

-         Ne is mond – sóhajtott fel fáradtan – és ha bele gondolsz ez még csak a kezdet. Tudod, ilyenkor annyira bánom, hogy ezek mellett nem lehet normális kapcsolata sem az embereknek. A barátaimmal sem tudok annyit foglalkozni, mint eddig és érzem, hogy ezt kezdik magukra venni. Te hogy vagy ezzel?

-         Nincsenek barátaim – mondtam vállat vonva. Baekhyun elsápadt.

-         Senki? Még egy osztálytárs sem? – kérdezte meglepetten.

-         Jobban élveztem a könyvek társaságát. Eléggé magamnak való voltam és még vagyok is. Eddig úgy éreztem nem szorulok emberi kapcsolatokra, aztán egyszer kiderült, hogy van tehetségem az énekléshez és ez felborította a régi rendszeremet.

-         De már nem bánod, igaz?

-         Annyira nem, mint az elején. Most már egy kicsit barátságosabbnak gondolom magam. Jó, ez is unszolás segítségével sikerült, de úgy hiszem elindultam a jó irányba – Baekhyun végig mosolygott, miközben beszéltem – Mi olyan mulatságos?

-         Sosem hallottalak még ennyit beszélni! Gyakrabban kéne, mert nem beszélsz hülyeséget – egy újabb kijelentés Baekhyuntól, ami jól esett. Nem olyan rossz srác, kedveltem őt.

Késő este volt, amikor a csapat nagy része elhagyta a tánctermet. Chanyeol, Sehun és én maradtunk egyedül ott piszmogva. Ők ketten még beszélgettek egymással. Jókat nevettek, valami buliról volt szó, ahová menni készül majd a csapat a fellépésünk után. Én nekem is el kéne mennem? Sosem voltam bulizni, sem kikapcsolódni? Jó, az ötéves gyerekzsúrom nem nevezhető egy durva After partynak, de mindössze ezt tudhattam magamnak. Azt hiszem ezt nem fogom hangoztatni senkinek, még JongInnek sem.

Miután összeraktam a cuccomat, addigra Sehun már nem volt sehol. A kellemetlenség ellenére nekem is sietnem kellett, ezért elköszönve Chanyeoltól az ajtó felé indultam.

-         Várj csak! – szólt utánam. Ajkamba harapva torpantam meg, de nem fordultam vissza – Kérdezni akarok valamit!

-         Mennem kell, sietek – mondtam, miután összeszedtem magam annyira, hogy felé forduljak teljes testtel.

Chanyeol elmosolyodott. Szemei vidáman, vagy inkább kárörvendően csillogtak, amikor elém sétált. Éreztem, hogy elvesztem azt a maradék bátorságomat is, ami még rendelkezésemre állt. Nagyot nyelve figyeltem rá.

-         Hallottam valamit, amiről nem tudom eldönteni, hogy igaz vagy sem… - kezdte.

-         Ha pletyka, nem érdekel – vágtam a szavába, mosolya szélesebb lett.

-         Ha valóban igaz, amit hallottam, az bizony elég sok embernek fejtörést okozhat, igaz? – lépett hozzám közelebb – Miért?

-         Nem értelek – léptem egyel hátrébb, mire megfogta a karomat.

-         Azt kérdeztem miért? – mondta valamivel hangosabban. Ijedten néztem szemeibe, valami nem stimmelt.

-         Mert ilyen vagyok! Vagy mire vagy kíváncsi?

-         Miért vele?

My life KaiSoo (+16)

My life

„Különleges tehetséged van. Engedd, hogy szárnyakat bontson benned!”

(Eleanorh)

Sztárhírek

Hullócsillag

„Az alig tizenhat éves Do Kyung Soo szenzációs sikereket aratott az idei Koreai Singer Star énekversenyen. Hangja valósággal elkápráztatta a közönséget, mely hatalmas vastapssal jutalmazta a fiatal tehetséget. A fiú elmondása szerint, csupán családja unszolására mutatta meg a világnak hangját, ezzel mintegy lavinát indítva el életében…”

-

„A fiatal tehetség csak egy hónapja került rivaldafénybe, szemlátomást nem örül a hírnévnek. Édesanyja interjúja alapján a félénk Do Kyung Soo-nak időre van szüksége, hogy lépést tartson az eseményekkel…”

-

„Dél-Korea legjobb tehetségeket felkaroló iskolájában fog tanulni a fiatal „énekes csillag”. Bár Do Kyung Soo nem sokat mutatkozik a kamerák előtt, s interjút sem adott eddig, a világ még mindig kíváncsian várja a kis tehetséget…”

-

„Do Kyung Soo kórházba került! Az alig pár hónapja lett híres kis csillag meg nem erősített hírek szerint öngyilkossági kísérletet követett el. A fiatal fiút már kórházba szállították…”

Az utolsó ruhadarabot is elpakoltam a szekrényembe. Az üres bőröndöt betoltam az ágyam alá, majd nagyot sóhajtva ültem le magam elé meredve. Két napja jöttem ki a kórházból, de mégsem éreztem rendben magam. Az ember abban reménykedik, hogy miután már olyannyira felütötte fejét a baj, hogy orvoshoz kell vele fordulni, akkor a kezelések után jobban érzi majd magát. Aztán csalódottan tapasztalja, hogy mégsem így van. Hogy a dolgok változatlanok maradtak, hiába a segítség, a bíztató szavak, vagy bármi más, mely az elmúlt egy-két hétben ért. Összefolytak a napok, nem tudtam mennyi időt töltöttem kórházban.

Anya nyitott be a szobámba, arcán barátságos, mégis óvatos mosoly. Nem szólt egy darabig hozzám, csak leült mellém és óvatosan megsimogatta arcomat.

-         Hogy érzed magad? – kérdezte csendesen.

-         Jól vagyok – néztem rá halvány, „reményteljes” mosollyal – nem kell aggódnod – fogtam meg kezét, mire szeme boldogan csillogott.

-         Pihenj csak, aztán ha eljön az idő – felsóhajtottam. Nem adták fel, hogy továbbra is „híres” legyek. Nem értették meg, s talán nem is akarták megérteni mivel járt nekem ez – akkor majd beszélünk róla.

Aztán a beszélgetés itt véget is ért. Anya és fia kapcsolat megszűnt létezni, számára már más volt a fontos. De nem hibáztathattam érte. A szegényég megrágja az embert, sebeket ejt, s amint megérzi a pénz „gyógyító” erejét, elhiszi, hogy ez a boldogság kulcsa.

Tanácstalanul néztem magam elé a halvány fényben úszó szobában. Idegennek éreztem magam ebben a környezetben, hiába volt a saját helyem. Egy év telt el azóta a bizonyos esemény óta, ami által felborult az életem, s olyan dolgokba hajszoltak bele, amire nem álltam készen. Mert a hírnévre készen kell állni? Most biztos kinevettek. Persze, aki éhes szemekkel várja, hogy híres legyen, nem tudja megérteni a helyzetemet. Nem tudja elképzelni mekkora nyomás nehezedett rám egészen idáig, hogy mennyi mindent vártak el tőlem, hogy meddig kellett elmennem, hogy végre észrevegyék, hogy belebetegedtem.

És a nyugalom egy röpke pillanatig tartott. Hiszen a szüleim továbbra sem mondta le arról, hogy híres legyek és az is maradjak. Két elcseszett hétig tartott ez a szünet, és azt is hogyan? Komoran néztem a bekötözött karjaimat, melyek még mindig tisztán emlékeztettek arra bizonyos napra, annak bizonyos percére. Ez kellett hozzá…

Ahogy azt megjósoltam ott az ágyon ülve, egy héten belül a szüleim újra próbálkoztak. Éppen vacsoráztunk, apa kíváncsi tekintettel fürkészte mostanra állandóan sápadt arcomat.

-         Remélem jobban vagy – dörmögte szenvtelenül, melyből a törődés csak úgy „áradt” – beszéltem egy igen neves énektanárral, aki megnézne téged egy fellépéseden – magyarázta. Döbbenten néztem fel, félénk pillantásom azonnal haragra gerjesztette őt – Jaj, ne nézz már ily bután! A legjobb tanár fog téged felkarolni, ha szerencsénk van. És onnantól kezdve fiam ismét híres leszel!

Csend telepedett az ebédlőre. Anya érdeklődve figyelt, apa pedig összeráncolta a szemöldökét. Nem erre számított, azt hitte örülni fogok. Most mégis, nagyot nyelve, idegesen néztem rájuk. Bizonytalan pillantásom pedig elárult mindent.

-         Talán várnunk kéne még ezzel – mosolyodott el anyám, a maga szelíd szeretet árasztó kisugárzásával – KyunSoo lehet, hogy még…

-         Nem lesz még egy ilyen lehetősége. Addig kell ütnünk a vasat, amíg meleg. A fiam még fiatal, s már most lekörözne jó pár énekes tehetséget. Nem hagyom, hogy elvesszen a süllyesztőben! – anya egyetértően bólogatott.

És ennyi is volt. Azt nem kérdezték, hogy én mit gondolok a helyzetről, hogy készen érzem-e magam, hogy újra elinduljak ezen az úton. De hát miért is panaszkodok? Mert egy idő után az a jó, amit úgy szerettem, olyan kemény és kíméletlen hajszolásba csapott át, amivel hirtelen, tizenhat éves fejjel nem tudtam mit kezdeni. Tudom, még mindig nem értitek meg.

 Ahogyan a szüleim sem értették meg. Így jutottunk el addig a „bizonyos” fellépésig, ahol már a tanár is jelen volt. Anya megigazította nyakkendőmet, csillogó szemekkel nézett fel rám.

-         Nagyon büszke vagyok rád – suttogta – hidd el mostantól jobb lesz –némán bólintottam.

A színfalak mögött álltam. Körülöttünk sürögtek, forogtak az emberek, mindenki végezte a dolgát. Csak én éreztem magam kényelmetlenül. A régi énektanáromat hiányoltam, akinek megszokott rituáléja, ha minimálisan is, de megnyugtatott. És most kapok egy másikat? Miért? Egy rakás kérdés volt fejemben, melyből már egy jó hosszú listám lett volna, mégsem tettem fel egyiket sem.

-         Itt is vannak – susmogta anya, majd mellém állva rámosolygott apámra és a meglepetésemre fiatal tanáromra.

-         És itt az én fiam – kezdte apa, egy vidám mosoly keretében.

-         Kim Jong In – nyújtotta kezét a fiatal mentorom – örülök a találkozásnak – barátságos szemeivel fürkészte zavart arcomat.

-         Do Kyung Soo – mormogtam és elfogadtam a kezét. Erős, határozott kézfogás volt. Tekintete továbbra is az arcomat tanulmányozta. Miután elengedtük egymást, apám felé fordultam, aki továbbra is engem fényezett, de Kim Jong In, mintha meg sem hallotta volna. Szemem sarkából láttam, hogy engem figyel. Boncolgatott, elemezgetett, fejtegetett, mindezt csak a nevem alapján.

-         Köszönöm uram, de úgy gondolom csak akkor tudok pontos képet kapni KyungSooról, ha magam is látom és megfigyelhetem. Az éneklés nem minden, fontos szerepet játszik a lélek, ami ha túl zavaros… – ijedten néztem rá, mire elmosolyodott. Honnan tudja? Természetesen nem titok az öngyilkosságom, de miből gondolta, hogy még most sem voltam teljesen rendben? Zavart tekintetem elég megerősítést adott. Tanárom kuncogva fordult a szüleim felé, akik továbbra sem győztek agyon dicsérni. A feszültség ekkor újra fojtogatni kezdett.

Egy szimpla fellépésről volt szó. Párszázas közönség, egy apró művelődési házban. Nem ütötte fel sok ember fejét, de mégis voltak annyian, hogy érdemes legyen megtartani a műsort. Rajtam kívül még nyolcan énekeltek. A negyedik voltam. Idegesen pásztáztam a kíváncsi tekintetű közönséget, míg felkonferáltak. A taps után pedig vártam, hogy az alapzene elinduljon.

Az utolsó pillanatban megpillantottam a családomat. Mosolyogva néztek rám, bíztató, csillogó szemekkel, megint teljesítményt várva tőlem. Mert csak akkor néztek így rám, boldogan, büszkén, mikor azt tettem, amitől féltem, amit nem akartam. Szemükben csak akkor voltam az ő fiúk, ha itt álltam. Egyre nagyobb gombóc dagadt a torkomban. Szemeim kissé bekönnyesedtek.

Elindult az alapzene. Lágy ritmusát figyelve pontosan tudtam, hogy mikor kell kezdjek. Sóhajtva emeltem számhoz a mikrofont, ajkaim elnyíltak, szememet lehunytam. Vártam, vártam és… Feszült csend követte az alapzene mostanra monotonná vált ritmusát. Könnyes szemekkel pillantottam fel.

Apám komoran intett kezével, hogy csináljak már valamit, anya pedig aggódva rágcsálta az ajkát. De nem történt változás. Továbbra is szótlanul álltam a tömegre, majd végül Kim Jong In-re meredve. Ott ült apámék mellett, karba font kézzel, érdeklődve tanulmányozta arcomat. Sötét írisze csillogott a tompa fényben, ujjaival finoman simogatta elnyílt ajkát, majd csak bólintott.

A zene mindeközben elhallgatott, kínos csend telepedett a nézőtérre. Nem voltam képes megszólalni. Ebben a frusztrált állapotban igyekeztem le a színpadról. Hajamba túrva kerültem ki a szervezőt, aki sápadt arccal követett szeméve, majd bezárkóztam abba a picike öltözőbe, ami rendelkezésemre állt. Sóhajtva vágódtam le a kopott székre, kezembe temetve arcomat. Szemeim égtek a sírás utáni vágytól, ajkam remegett a feltörni készülő zokogástól, a z újabb kudarctól, ami még inkább arra bíztatott, hogy nekem semmi keresnivalóm ezen a pályán. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Az, ami eddig olyan magától érthetőd volt, most egyszerűen képtelen voltam rá. A hangom elveszett, teljesen leblokkoltam, de miért?

Ebben a pillanatban lépett be anya az öltözőbe, magával hozva az összes feszültséget, amit mostanra sikerült egy nagyon kicsit lecsillapítanom.

-         Ne aggódj fiam, valószínűleg ez csak egy átmeneti dolog – motyogta, ahogy mellém lépett és megsimogatta a karomat.

-         Még hogy átmeneti! – sietett be apám, majd kis híján rávágta az ajtót az utánuk siető „újdonsült” tanáromra – Mi a fene történt veled? Ez lett volna az áttörés – csak némán hallgatva néztem rá. Ő nem értette meg, anyám csak felszínesen. Továbbra sem tudtam megszólalni, ahogy egyik leteremtés után sem – Mondj már valamit! – csattant fel bosszúsan apám.

-         Ha megengedi  közbeavatkoznék – szólt közbe ekkor újdonsült mentorom, mire minden tekintet felé irányult – Nem gondolom, hogy azzal eredményt érnénk el, ha csak megszidjuk KyungSoo-t. Minden eges reakciónak oka van. KyungSoo nyílván még nem áll készen arra, hogy visszatérjen.

-         De hiszen el sem kezdte… – bosszankodott apám.

-         A ránehezedő stressz az, ami meggátolja abban, hogy ugyan úgy teljesítsen, mint azelőtt. A kudarc nagyon sokban befolyásolja a további teljesítést. Az öngyilkossági kísérlet bizonyítja, hogy itt még korán sincs megoldva a helyzet – ekkor tekintete újra rám tévedt. Volt benne valamiféle megértés, barátság és némi bizalom. Ajka mosolyra húzódott – Nem lehet erőszakkal kibontakoztatni a tehetséget, időre van szüksége – mintha csak a fejemben olvasott volna. Sokáig álltam a tekintetét, végül zavartan néztem inkább más merre.

-         Mit javasol? – kérdezte anya egy kisebb szünet után. Tanárom ekkor elkomorult. Rideg tekintettel nézett szüleim felé, majd felsóhajtott és így szólt:

-         Hagyják élni és én híressé teszem – szavai visszhangoztak a fejemben. A kemény szavakat pedig eltökélt pillantása pecsételte meg.

Két hét telt el a művelődési házban történt kudarcom óta. Azóta nem is történt semmi érdemleges. A szüleim ismét elfordulva tőle végezték mindennapi teendőjüket. Nekem pedig az iskolai pótlás és a pihenés volt a feladatom. Nem kellett kétszer mondani, mindig is magamnak való zárkózott gyerek voltam, aki egyedül is képes volt feltalálni magát. Nem volt szükségem barátokra, bár vágytam olykor rájuk, mégis az életem többségében jó volt így, egyedül…

A két héten tartó „semmittevés” után azonban újabb feszültségre adott indokot az élet. Kim Jong In ragaszkodott hozzá, hogy bukásom ellenére hajlandó engem tanítani, s felkészít a hírnévre, talpra állít és magabiztosan elindít.

Hogy miért voltam ideges? Ami az elmúlt egy évemhez kötődött, az mind idegességgel töltött el. Az, hogy egy olyan magányos, antiszociális ember, mint én túlzott figyelembe kerül frusztráltsággal jár. És ezen velejárói úgyszintén csak stresszt hoztak az életembe. Ahogy Kim Jong In is! Mert ő most megpróbál visszarántani abba a környezetbe, ahonnan ilyen durva módon is, de kiszakadtam. És most minden kezdődne elölről? Nem, nem hagyhatom!

-         KyungSoo! – kiáltott fel anya, jelezve, hogy a tanárom megérkezett. A gyomrom bukfencet vetett, torkom elszorult, s már most tudtam, hogy egy hangot sem fogok tudni kiadni magamból.

Kisebb szünet után aztán halk kopogás hallatszódott ajtómon. Felálltam az asztalomtól, de még mielőtt elértem volna, hogy udvariasan kinyissam előtte, ő gondolkodás nélkül benyitott. Meglepetten néztem mosolygó szemébe. Kék inget és sötét farmert viselt, kezében egy vaskos mappa. Haját összeborzolta a szél, enyhe hideget hozott a meleg szobába. Ajka barátságosan mosolygott, akárcsak csillogó sötét szeme.

-         Do Kyung Soo!– üdvözölt vidám hangon, mire én tisztelttudóan meghajoltam –Nem szükséges ez a finomkodás- tette fel kezét vigyorogva – nem vagyok sokkal idősebb nálad és elsősorban nem is azt várom el tőled, hogy olyan ridegen állj hozzám – meglepetten néztem őt, követve tekintetemmel – Ezek mik? – kérdezte, ahogy az asztalomhoz lépett és a kezébe vette az egymáson heverő énekkönyvek egyikét, aztán felém fordult – Te ilyenekből tanulsz? – pirulva bólintotta, majd nemes egyszerűséggel eldobta – Felesleges.

-         De – kaptam utána, s még időben, hogy ne essen a földre.

-         Mi ez a sok kacat? – a második könyvet már a kukába dobta. Tátott szájjal néztem, amint könyveim többségét csak úgy bevágja a szemetesbe – Hülyeség! Uram Isten – és már dobta is.

-         De uram! – kiáltottam fel kétségbeesetten rohanva könyveimért. Tanárom vigyorogva nézett.

-         Uram? Még a végén megharagszom! – mondta – Hagyd azokat a vacakokat! Egy rakás marhaság, nem ez az éneklés lényege…

-         Már, hogy ne lenne – szálltam vitába vele, megvédve volt tanárom által rám hagyott értékeimet – ezekben benne van minden…

-         Ami a kutyát nem érdekli – ült le ekkor az asztal elé tett másik székre – egy idióta fickó, aki összegyűjtött mindenféle ostobaságot. Felesleges információt, ami nem érdekli az embereket…

-         Engem viszont igen – vágtam vissza bátortalanul, mire ismételten csak elmosolyodott. Duzzogva kivette a könyveimet, majd a lehető legtávolabb tettem le őket. Amire allergiás voltam az a könyvrongálás – és minden könyv egyfajta értéket képvisel.

-         Számodra azonban a jelenlegi értékek a fontosak, amik még frissek, nem ezek! – vágott vissza vidáman. Ez a nyugodt, barátias visszavágás pedig még inkább bosszantott. Mintha gúnyolódott volna – Úgyhogy pakolj el minden ilyen butaságot, látni sem bírom őket.

Gyilkos tekintettel szedem össze minden jegyzetemet, könyvemet, hogy még csak véletlenül sem legyenek áldozatok, mint az előző könyveim. „Mentorom” mindeközben figyelt, s nem egyszer hallottam, hogy halkan kuncog. Már most tudtam, hogy nem leszünk jóba. Nem akartam, hogy ő tanítson.

Miután elpakoltam komor tekintettel néztem vidáman csillogó szemébe. Aha, szóval számára ez szórakoztató? – Nem ezt vártad, igaz?

-         Hát nem – mondtam csendesen, de mégis gorombán.

-         Helyes. – elmosolyodott. Döbbenten néztem rá ismét – Most, hogy tisztáztuk ezt, menjünk tovább. Szeretném, ha elhagynád ezeket az uram, tanár bácsi, meg hasonló hülyeségeket. Hívj nyugodtan a becenevemen, vagy a rendes nevemen. A becenevem Kai – zavaromban lesütöttem a szememet. Most azt kéri tegezzem? – Egyik diákomtól sem szeretem ezeket  rideg magázó, formális beszédet. Legyünk bizalmasak egymással – bólintottam – téged, hogy szólíthatlak.

-         KyungSoo – vágtam rá azonnal. Nem volt becenevem, inkább gúnynevem, de arra semmi szükség, hogy még tőle is halljam. JongIn vigyorogva nézett. Az a széles, fehér fogakkal díszített vigyor újra zavarba hozott.

-         Nincs beceneved?

-         Nincs

-         Értem – bólintott, majd felém fordult. Mappája még mindig érintetlenül feküdt az asztalon – akkor beszélgessünk

-         De hát…

-         Tudom – forgatta szemét – nekünk énekelnünk kéne, ez nem tartozik a feladataink közé, mire jó ez, hülyeség, nem szeretek beszélgetni – mondta gúnyos, mégis vidám hangon, melynek mosolya vette el az élét – de én beszélgetni szeretnék veled!

Hát én meg nem. Egyre inkább zavarban éreztem magam, ami csak még jobban görcsbe rántotta, amúgy is ökölnyire zsugorodott gyomromat. Idegesített, hogy mindent ilyen lazán vesz, és mindenen mosolyog. Holott eddig semmit nem találtam humorosnak.

JongIn bizonyára észrevehette ellenszenvemet, mert egy kissé elkomorodva közelebb hajolt hozzám, szemeiben némi empátia csillogott.

-         A te érdeked – mondta halkan – a tehetséghez vezető út nem az, amit eddig tanultál. Szeretsz énekelni? – nem választoltam.  Meredten néztem rá, szomorú arckifejezéssel – Ameddig nem szereted nem is fog menni. Nem számít mit teszel, hányszor gyakorolsz, de ameddig itt – ekkor mellkasomra tette kezét. Zavarban voltam, de tekintete nem engedett – nincs rendben, addig felesleges az, amit annyira sulykolnak beléd.

Életemben talán most először éreztem a megértés halvány szikráját. Nem tudtam miért, de hittem neki. Hittem a szavaiban és egyet értettem vele. Legalább ebben az egyben egyet értettem. JongIn komoly tekintettel fürkészte zavart arcomat. Nem tudtam mit gondoljak róla. Olyan gyorsan váltott, hogy fel sem tudtam fogni. Az egyik pillanatban gúnyos, de mégis boldog, a másik pillanatban pedig komoly, őszinte és megértő.

-         Szeretsz énekelni? – kérdezte újra.

-         Nem.

-         Miért nem?

-         Mert erőltetik – néztem a szemébe szomorúan – mert nem dönthettem.

-         Akkor talán a velejáróit utálod inkább, igaz? – félve bólintottam – Az elvárásoktól, mert meg akarsz felelni – bólintottam – de ebből állna minden? Mit érzel akkor, amikor énekelsz?

-         Semmit – vágtam rá azonnal, mire JongIn felnevetett.

-         Ezt nem hiszem el.

-         Néha kellemes, kiadhatom magamból a harag…- motyogtam, de ekkor JongIn felkiáltott, amitől kis híján szívinfarktust kaptam.

-         Ez az! Kiadod a haragot! – csapta össze tenyerét – A probléma tökéletes megfogalmazása, tudnál rá mondani hasonlatot is? – kérdezte csillogó szemekkel, mintha feltöltődött volna.

-         Hasonlatot? – elgondolkodtam. Térdemelt simogatva a plafont bámultam valami épkézláb magyarázat után keresve –A gonosz távozik akkor belőlem…az, ami rossz dolgokra kényszerít.

-         Pontosan! Nincs rossz válasz KyungSoo! Elsősorban számodra az a fontos, hogy kiűzd ezt a gonoszt teljes mértékben – ekkor felállt. Döbbenten néztem rá. Csak most vettem észre ültömben, hogy milyen magas – és akkor leszel képes arra, amit elvárnak tőled – és hirtelen a közvetlen közelemben volt. A székemet fogva hajolt közel arcomhoz – de akkor már nem az ő elvárásaiknak akarsz majd megfelelni, hanem a sajátjaidnak. Hogy mindezt élvezd! Szeresd! Itt folytatjuk! – bólintott, aztán felkapta a mappáját és elindult az ajtó felé.

-         De…- kezdtem, végül elharaptam a mondat végét. JongIn mosolyogva nézett rám, volt valamiféle eltökéltség és kihívás a szemében. Csillogott, s az a reménysugár tartotta bennem a lelket abban a pillanatban.

Sztárhírek

Reménnyel teli

visszatérés

Do Kyung Soo újra rivaldafénybe került. Mentora a híres Kim Jong In vette szárnyai alá az ifjú tehetséget. Kim Jong In elmondása szerint tanítványa gyors tanulása lehetővé teszi, hogy minél hamarabb visszakerüljön a hírességek közé… Azt ugyan nem értjük, hogy a kétszeresen bukott Do Kyung Sooban mit láthatott meg a fiatal mentor, de bízunk benne, hogy a következő fellépésén újra elkápráztatja a közönséget!

Két hosszú hónap telt el, s ezekben a hónapokban több dolgot éltem át, mint amennyit eddigi életemben összesen. Ha van olyan személy, aki fenekestül fel tudja forgatni az életedet, mint pozitív, s mind negatív értelemben, akkor az Kim Jong In. Életemben nem találkoztam még ennél intelligensebb, empatikusabb és humorosabb emberrel. Az éneklés pszichológiai oldalát vizsgálta, s figyelte meg rajtam. Mint kiderült a stresszt, mint olyan a szüleimtől, a magas elvárásoktól és a tömegtől való félelem váltja ki. Ez pedig rengeteg dologban korlátozott. A feloldódás hiányában pedig védekeztem. Jongin, vagy becenevén csak Kai ezt a problémát oldotta meg, mely a legnagyobb gát volt a tehetségem kibontakoztatásában. Két kemény hónapra volt szükségem ahhoz, hogy végre felismerjem a magamban rejlő értéket, hogy elismerjem tehetségemet és megszeressem azt, amihez a legjobban értek. Az éneklést. Mára már szeretek énekelni. Meglepően szerettem és tudtam is. Olyan hangokat csaltunk elő torkomból, melyeket még álmomban sem gondoltam volna. Az emberekhez való hozzáállásom is némileg javult. Bár a tömegtől való félelmem még ugyan úgy megmutatkozott, lényegesebben könnyebben teremtettem kapcsolatokat. És könnyebben tudtam beszélni a gondjaimról.

De csak egy embernek öntöttem ki a szívemet. Egynek, aki egy hónap után áttörte a gátamat és egy nagyobb kiakadás kíséretében elsírtam minden bánatomat. Dührohamom pedig, ami az elején megijesztett pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Megtörtem, kiadtam magamból azt a mérhetetlen feszültséget, azt a hatalmas nyomást, mely lassan másfél éve nyomta a szívemet. De ez csupán neki sikerült. A szüleimmel nem javult a helyzetem, őket továbbra sem engedtem annyira a bizalmamba. Maradt az a felszínes szeretet.

És csak egy ember volt, akivel nem volt felszínes kapcsolatom, és volt olyan erős, hogy féljek tőle. JongIn és én két hónap alatt olyan szoros barátságot és bizalmat építettünk ki, amit nagyon nehéz lett volna tönkre tenni. Sokszor éreztem a bátyámnak, sokszor többnek. Volt, hogy jobban szerettem, mint a szüleimet, jobban, mint egy barátot. Ezek az érzések pedig hol felvidítottak, annak reményében, hogy mégsem vagyok egy megfásult, antiszociális. Hol pedig egyenesen megrémisztettek, s legszívesebben elrohantam volna, a lehető legtávolabb tőle. De nem tettem, ahogy egyik ilyen gondolatom után sem.

Egy nap volt a fellépésemig, amit beszervezett nekem. Azonban ez a fellépés távolról sem volt olyan, mint a művelődési házban. Itt konkrétan a nézőközönségeim között lesznek még hírességek is, menedzserek, újságírók. Hogy mi volt az ok, amiért én ide bekerülhettem az nem más, mint JongIn. Hatalmas befolyással és ismeretséggel rendelkezett.

Ennek ellenére a próba mégis a mi kis művelődési házunkban volt, ahol már csak mi voltunk mentorommal. Én a színpadon, ő pedig az első sorokban a kottámat nézve. Sötét haja kócos volt, szemei izgatottan csillogtak. Ajka cinkos mosollyal jutalmazott.

-         Nagyszerű – dicsérete ismét zavarba hozott. Halvány mosollyal hajtottam le fejemet, cipőmet bámulva – próbáljuk meg ezt most zongorakísérettel – állt fel helyéről, majd felmászott a színpadra és elsietett mellettem. Vállunk súrlódott, forróságot hagyva maga után. Nem ez volt alkalom, amikor ezt éreztem. Leült a zongora elé, majd mosolyogva fordult vissza hozzám, halkan elszámolt háromig, én pedig szóra nyitottam számat, s újra élet töltötte be az üres termet – Nagyon jó! – dicsért meg ismét – gyere most akkor a kettőt együtt!

Melléültem, majd a szokásos félénk tekintetemmel vártam az utasításait. JongIn fellapoztam a zongora kottáját, aztán rám nézett. Csillogó, barátságos és bizalomgerjesztő tekintete megnyugtatott.

-         Menni fog Do – mondta mosolyogva, becenevemet hallva ismét zavarba jöttem – és ha ez megvan, lesz számodra egy ajándékom!

-         Micsoda? – kérdeztem felélénkülve.

-         Az már nem lenne meglepetés, ha elmondanám!

-         Azért köbe írhatnád, hogy tisztában legyek a lényegével.

-         Titok – kuncogva összeborzolta a hajamat, mire duzzogva néztem a billentyűkre – aranyos vagy, amikor duzzogsz. Ez biztos tetszik a lányoknak – elsápadtam – hajjaj – hangja komolyabb lett – vagy mégsem tetszik a lányoknak?

-         Nekem…- kezdtem, ahogy a zongora fehér billentyűit simogattam – nekem még sosem volt barátnőm… - ajkamba harapva fordultam felé. Kai nyugodt arccal nézett szemeibe, nem szólt, szokásához híven elemezte arcomat.

-         Majd lesz – mondta sóhajtva, majd kezemet a megfelelő billentyűkre vezette az övével. Meleg volt és puha. Pirulva néztem előre, koncentrálva a feladatomra. JongIn aztán elengedte kezemet, s figyelte amint egyszerre játszom és éneklek. Többször is rontottam, s makacsságomból adódóan nem voltam hajlandó belátni, hogy itt a vége mára – Do – szólt finoman, de tovább nyomkodtam a billentyűket – KyungSoo! – emelte meg kissé hangját – Nem fogsz ezzel semmit sem elérni! – ideges voltam, így újra és újra nekikezdtem, mígnem mentoromnál elszakadt a cérna és belerondított a játékomba. Egyik kezével egyszerre öt billentyűt nyomott le, míg a másikkal lefogott engem és megrázott – Azt mondtam elég! Miért vagy ennyire makacs?

Mély csend telepedett ránk a színpadon. Meredten néztem rá, szemeimben könny csillogott. Hazudtam volna, ha azt mondom nem voltam ideges a holnapi fellépésem végett. Az a sok ember mind engem fog nézni.

-         Nem fog menni – mondtam végül ki, amit gondoltam. JongIn felsóhajtott, de nem engedett el. Kze továbbra is tartotta csuklómat.

-         Már hogyne menne? Csak elfáradtál. Pihenned is kell Do, nem vagy te robot – mondta. Szavai olyan finomak és lágyak voltak. Pillantásom ajkára tévedt, melyből annyi okosság származott.

-         De félek – könnyeim végre utat törte. Gyakrabban sírtam, ami Kai elmondása szerint a stressz kiadásának egyik elfogadható példája volt. Mentorom mosolyogva nyúlt szabad kezével arcomhoz és letörölte a könnyeimet. Szipogva néztem rá, kifakadásom némileg megnyugtatta remegő lelkemet, azonban kalapáló szívem továbbra sem volt hajlandó csendesedni. Úgy dübörgött mellkasomban, mint egy kalitkába dugott, riadt kismadár.

-         A legjobbak közé tartozol, akiket valaha tanítottam és ismertem. Nagyon kevesen képesek olyan után talpra állni, mint amit te tettél KyungSoo – felhúzta ingem ujját és végigsimított a hegemen – Ez emlékeztessen majd mindig arra, hogy fel tudsz állni, csak akarnod kell – nézett szemembe – hogy van benned erő és megéri küzdened!

Újra elhallgattunk. Mélységesen tiszteltem szavai miatt, s talán nincs az a pénz, amivel meg tudtam volna köszönni mindazt, amit tett és adott nekem.

De ebben a pillanatban valami furcsa dolog történt. A termet feszültség töltötte meg, szívem már torkomban dobogott, fülemben dübörgött a vér. Jongin pillantása is ajkamra tévedt, s én kíváncsian vártam mit tesz ezután. Csillogó szemeire ködfátyol ereszkedett, szemhéja félig takarta gyönyörű fekete íriszét. Néma ajkai most elnyíltak, forró lehelete simogatta arcomat, ahogy egyre közelebb ért hozzám. Fogalmam sem volt mit kéne csinálnom, de egyáltalán nem taszított a dolog. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam.

Ajkai közeledtek, s lágyan súrolták az enyémet. Olyan furcsa volt. Meghökkenve ismerkedtem mindazzal, amit adott nekem. Aztán megcsókolt. Szája finoman mozgott az enyémen, érdeklődve fordítottam oldalra fejemet, közben JongIn keze tarkómra tévedt, úgy húzott közelebb. Némileg felbátorodott, amikor én is óvatosan, lassan viszonozni kezdtem mindezt, utánozva őt sután, de mégis kellő érzéssel. Meg kellett volna rémüljek, el kellett volna tolnom, kiabálni, üvölteni, csapkodni, fenyegetőzni, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Aztán nyelve végigsimított ajkamon, mely egy hatalmas sóhajt váltott ki belőlem. Testem valósággal lángolt, s már egyre bátrabban becézgettem én is tökéletes ajkát. Nedves és forró volt, ahogy végigszántotta puha ajkamat, majd befurakodott a számba. Nyögve hökkentem meg egy pillanatra, de amikor rátalált az én nyelvemre a forróság még jobban szétterjedt testemben. Ismét egy új, amit viszonoztam bizonytalanul. Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, de ennek a forró, fojtogató érzésnek a tetőfokán Kai egyszer csak elszakadt tőlem.

-         Ezt… nem szabadott volna – nyögte idegesen. Bágyadtan néztem fel rá, nem voltam ideges, nem féltem.

-         Miért? – kérdeztem rekedt hangon.

-         Mert nem szabadott volna, hiszen a tanárod vagyok! – túrt idegesen a hajába – De miért nem látlak ijedtnek?

-         Nem tudom – válaszoltam pirulva, majd lenéztem combjaimra aztán újra mentoromra – de nem féltem tőle!

Kai mosolyogva simogatta meg arcomat, aztán kezei letévedtek ingem gallérjához és ujját finoman végighúzta nyakamon. Nagyot nyelve néztem őt.

-         Még sosem ismertem nálad tökéletesebb embert – suttogta, ahogy ajkamat nézte, miközben továbbra is nyakamat simogatta – az egyetlen ember, akiben minden megvan, amit én valaha is vártam.

-         M-mióta… vagy?

-         Jó régóta, hogy tudjam az is maradok – nézett szemembe őszintén, majd keserűen elmosolyodott. Az első olyan mosoly, ami nem volt életvidám és erős – valószínűleg ez befolyásolt téged is – ajkába harapva simított végig mellkasomon, majd ismét ajkaimra tapadt.

Szavainak ellentétes cselekvése meglepett, de úsztam abban a mámorban, ami ezzel járt. Az első csókhoz képest ez másabb volt. Éhesebb, komolyabb és gyorsabb. Nyelve egy perc alatt birtokba vette számat, ujjai ingem gombjait piszkálták, minden egyes sóhajom után kevesebb tartotta össze a ruhadarabot. Remegő kezekkel reagáltam én is. Végigsimítottam karján, széles vállán, végül egyik kezemet hajába futattam. Fogalmam sem volt honnan jön ez, mint jön ez… aztán…

-         Azt hiszem ez volt a búcsú – suttogta ajkamba, mire döbbenten néztem szemeibe.

-         Hogy érted ezt? – kérdeztem ijedten, amikor felállt mellőlem és megigazította a haját. A zongora tetejéről levette zakóját, majd megsimogatta a fejemet – Azt ígérted segítesz! Hová mész?

-         Segítettem – mondta mosolyogva – mostantól pedig rajtad áll, hogy elérsz-e a továbbiakban, avagy sem – kacsintott rám – a meglepetés még érvényben van! És onnantól kezdve mindig látni fogjuk egymást, és végre nem tanár diák kapcsolatban, korlátozva! – egy finom csókkal pecsételte meg szavát, aztán egyszer csak elment.

Kétségbeesetten néztem utána. Nem értettem az érzéseimet, nem értettem a szavait, tanácstalanul meredtem magam elé. Újra csend telepedett a színpadra. Néma hallgatása talán maga volt a pokol. Ezt a rettegést a billentyűk lágy dallama oldotta, amiket kényszeremben lenyomtam, majd felnéztem a kottára, s mintha mi sem történt volna játszani kezdtem…

Sztárhírek

 Do Kyung Soo

visszatért!

A tizenhat éves Do Kyung Soo újra belopta magát a közönség szívébe. Hatalmas sikerére pedig az S.M. Entertainment is felfigyelt. A fiatal tehetséget felkaroló vállalat az újonnan alapult EXO bandához vette fel. Vajon mit várhatunk az egyre csak bővülő EXO bandától? Kim Jong In vezetésével vajon mit várhatunk a csapattól?

The End?