My life KaiSoo (18) 2.

My life

„Szívem egy emléket kulcsra zár, melynek börtönében hangosan kiált rám!”

(Eleanorh)

Ha azt kéne mondanom, hogy az életem egyenesbe jött, s nincs semmi gondom a világon, hazudnék. Igen, valószínűleg a legnagyobb hazugság lenne, melyet életemben kijelentenék. Hogy miért?

Mert attól függetlenül, hogy a karrierem újra a csúcs felé tört, belül ugyan az a KyungSoo maradtam, mint eddig, aki bár erősebb támasszal rendelkezett, mint eddig, mégsem nevezném magamat egy stabil lelkivilágú embernek. Tíz új, ismeretlen arcot kellett memorizálnom, névvel párosítanom és velük kommunikálnom. Roppant nehéz volt számomra, különösen az elején, hiszen az én antiszociális énem nem szokott hozzá a nyüzsgéshez. De ők jöttek és ismerkedtek, beszélgettek. Mindezt persze jó szándékkal, azonban felém nézve ez közel sem volt olyannyira megoldható, mint egy normális, jól szocializálódott embernél.

 Csendes, félénk, szűkszavú tagja voltam az EXO nevű bandának, míg JongIn az ellenkezője. Belőle csak úgy áradt a szó, a kisugárzása pedig úgy vonzotta a többieket, mint a mágnest, így nem csoda, hogy hamar barátokra lelt. Tehetsége is kiemelkedett a többiek között, s jó párszor féltékenyen lestük kitűnő mozgását, amiben ugyan sok munka volt, mégsem volt köztünk egy olyan ember sem, aki le tudta volna másolni ilyen tökéletesen a lépéseket. Főleg nem én. Rá kellett jöjjek ugyanis, hogy az éneklésen kívül analfabéta vagyok mindenhez, ami ehhez a szakmához szükséges. Voltaképpen semmire nem voltam jó, mindent mondani kellett, néha többször is, és azok sem lettek olyanok, mint amire én, illetve ők számítottak.

És mi van velem és JongInnal? Mentorommal, akire ez idáig felnéztem, s tanári pozíciója miatt engedett el egy darabig? Továbbra is közel állt hozzám, hevesen dobogó szívvel és pirosabb arcszínnel álltam közelében, aminek nehézségi foka a társaság volt, ami körülvett minket. Ők, ugyanis nem tudták, hogy velünk mi történt, illetve történik. Igazából, még magam sem fogtam fel igazán. JongIn lépése, mikor megcsókolt valamit elindított bennem, s azóta abban a ködben élek. Ha ugyanolyan szituációra került a sor, mint akkor, lábam megremegett, lélegzetem elakadt, s ugyanolyan finom volt a csók, mint akkor. Talán azért, mert borzasztóan ritkán történt, ugyanis alig volt egymásra időnk. De inkább neki volt kevesebb ideje…

-         Igazán megpróbálhatnál egy kicsit szocializálódni – korholt Kai szúrós szemekkel az öltözőben, miközben a nyakkendőmet igazgatta. Ingem gallérját felhajtotta, s néha akaratlanul is hozzáért nyakamhoz. Jelen pillanatban úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit idősebb testvére öltöztetett. Durcás tekintettel néztem rá, újabban ez volt az egyetlen fegyverem, hogy kifejezzem nem tetszésemet, amivel azt értem csupán el, hogy egy jót nevessen rajtam – figyelsz rám?

-         Nem vagyok süket! – feleseltem, mire szájon csókolt, amire azonnal elpirultam. Csak magunk voltunk az öltözőben, a többiek már rég kint bandáztak.

-         Légy egy kicsit nyitottabb, nem minden ember szőrösszívű szörnyeteg – folytatta monológját, s ekkor végzett nyakkendőmmel. Visszahajtotta a gallért és megfogta a fekete anyagot.

-         Én még mindig könyv párti vagyok – vontam meg a vállamat. Még neki se mindig tudtam beismerni, ha féltem az emberektől. Ez egyáltalán nem volt valami normális reakció.

-         De ezek a fiúk nagyon rendesek Do – simogatta meg fejemet – kérlek, próbálj meg egy kicsit nyitottabb lenni! – szomorúan néztem fel rá – Nem minden ember olyan rossz! Ők nem várnak tőled semmi olyat, amit nem akarsz! Ne rekeszd ki magad – suttogta, majd megfogta a kezemet és kivezetett az öltözőből.

A többiek már rég elfoglalták magukat. Természetesen senki nem volt egyedül, ugyan kialakult egy-két csoport, de mindenkit be lehetett sorolni valahová. Leginkább a kínai-koreai határ látszódott. Sokuk még nem volt annyira bátor, hogy kilépjen a megszokott körből. Bár Chen és Yixing egész barátságosak voltak.

JongIn már az öltöző ajtajában elengedte a kezemet, így mikor Baekhyun észrevett széles mosollyal lépett oda hozzánk.

-         Hamarosan jön a vezetőség és mehetünk – mondta izgatottan. Na, igen. Újra a hírnév felé. A debütálásunk napja bizony sokakban örömöt, míg bennem feszültséget keltett – nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig!

-         A te hangoddal? – kérdezte JongIn széles mosollyal az arcán – Ne butáskodj! – aztán fogta magát és magára hagyott Mr. nagyon jó hanggal. Meglepetten néztem magam elé. Ugyan már, csak megdicsérte.

Bakehyun félénk mosollyal nézett rám, de nem szólt semmit. Igazából nem tudott mit mondani, ahogy a többiek sem. Csak néztek rám, olykor mosolyogtak és ennyi. Vajon miért nem vagyok képes normális, emberi kapcsolatokat létesíteni? Tény, hogy JongIn társasága oldotta az antiszociális viselkedésemet, de mégsem volt elengedő ahhoz, hogy teljes mértékben leküzdjem azt.

-         Neked gondolom ez nem lesz új dolog – szólt hozzám kisebb szünet után Baek – a rivaldafény, a híresség meg minden…

-         De éppen olyan szokatlan lesz, mint nektek – feleltem, mire keserűen elmosolyodott.

-         Azért remélem ez nem úgy fog végződni. Most legalább nem vagy egyedül – csodálkozva néztem rá, s legbelül valami megmozdult bennem. Jó érzés volt ezt hallani.

A karrierünk beindult. Hatalmas sikereket értünk el együtt, közösen. S, ahogy telt az idő, úgy éreztem, hogy kezdek én is feloldódni. Egyre több emberrel kezdtem el beszélgetni, barátkoztam, szocializálódtam. De amilyen közel kerültem a többiekhez, egyre távolabb kerültem JongIn-től. És amint láttam, ez őt egy csöppet sem viselte meg. Engem viszont egyre inkább zavart, leginkább este, amikor legalább beszélgethettünk volna. Tudtam, hogy nem vagyok valami szórakoztató egyéniség, de ha eddig figyelmet szentelt rám, akkor elvárná az ember, hogy ez továbbra is így legyen. Sokáig őrlődtem ezen, azonban sosem adtam hangot elégedetlenségemnek.

Egy nap aztán kettesben maradtam JongIn-al a táncteremben. Egy újabb koreográfia betanulásának borzalmát éltem át, ami szokás szerint nagyon sokáig húzódott. És mivel egyedül csak neki volt türelme hozzám, nem volt kérdés ki marad.

-         Jobb láb hátra, bal kéz fel – utasított, mire reagáltam – a másik jobb lábad KungSoo – pirulva cseréltem lábat – bal láb előre, jobb kéz fel! Elölről!

Reménytelennek éreztem a dolgot, most különösen. És ezt valószínűleg Ő is észrevette, mert egyszer csak a zene közepén megállította a magnót, megfogott és leültetett a földre. Megszeppenten néztem rá.

-         Halljam! – fordult felém, tekintete ismét olvasni próbált szemeimből. Hiába, néha még éreztem, hogy elemző tanárként vizsgál – Mi bánt?

-         Semmi – vontam meg a vállamat hetykén. Csúnyán nézett rám.

-         Eléggé ismerlek, ahhoz…

-         Ó, dehogyis ismersz engem! – fakadtam ki valamivel hangosabban, mire JongIn mintha meglepődött volna – Egyáltalán nem törődsz velem! Amióta a bandában vagyunk úgy érzem magam, mintha nem is történt volna köztünk semmi! Tudod mi a furcsa? Amíg meg nem jelentél, azt hittem a lányokat szeretem, erre meg – meg sem várva, hogy befejezzem elkaptam az arcomat és egy csókot nyomott rá.

-         Ez megoldja a problémát? – kérdezte vigyorogva, de ettől csak még mérgesebb lettem.

-         Fordulj fel! – hörögtem, majd feltápászkodtam és kiviharzottam a táncteremből egyenesen az öltözőig. Ott magamra vágtam az ajtót és a fürdőszobába menekültem. Úgy hiszem mára elég volt a gyakorlásból, na meg JongInből.

Úgy éreztem nem veszi komolyan és ez rettentően frusztrált. Annyi minden kavargott a fejemben és annyi mindent meséltem volna neki az érzéseimről. De mintha már nem ugyan az a dolog lenne. Könnyebb volt elviselni a hírnév súlyát, ha megoszlott, azonban a problémáimnak jelentős része megmaradt. Féltem, bizonytalan voltam. És ez JongIn nélkül így is volt. Csupán azon kevés alkalmakkor élvezhettem egy kis nyugalmat, amikor velem volt. Három hónap telt el. Kezdtem úgy érezni, hogy valami megváltozott bennünk…

Beálltam a tus alá. A forró víz eláztatta megizzadt testemet, ellazította izmaimat, egyfajta védőburkot adva a hideg félelem elől. Gondolkodtam. Kettőnkön. A családomon, akik továbbra is ugyan úgy viselkedtek, az utolsó mondatán, amit a fellépésem előtti este mondott, Baekhyun mondatán a kezdet kezdetén és az eddigi élményeimen. Összefolyt emlék kavalkád, értelmetlen képet festve. Nyugodtabb volt az életem, mikor még nem volt senki velem, s most jelen pillanatban ezt az ürességet kívántam volna vissza.

Ebben a pillanatban egy hideg kéz ért a hátamhoz, amitől kis híján szívinfarktust kaptam, de még mielőtt leteremthettem volna az elkövetőt ajka a tarkómat súrolta. Zavaromban előrébb léptem a fülkében, elmenekülve a forró érzéstől. JongIn keze azonban visszarántott, csupasz mellkasának csapódott vizes hátam. Felsóhajtottam. Megsimogatta karomat, ajka vállamat ízlelgette, amire ismételten csak sóhajtozni tudtam. Mintha az eddigi, hangosan rikácsoló gondolataim elé, most egy hangszigetelt üvegfalat húztak volna. Némán dörömböltek, sziszegve néztek rám, de nem tettem semmit.

-         Sajnálom – suttogta fülembe. Zavarban voltam, mert még sosem csináltunk ilyet, ezért nemigen tudtam válaszra méltatni, vagy bármi reakcióra – hidd el nekem is hiányzol – megcsókolta állkapcsomat – de nem hiszem, hogy azt szeretnéd, ha mindenki erről beszélne – aztán nem mondott többet, csak csókolgatott tovább.

Zihálva döntöttem oldalra fejemet, amikor éreztem, hogy ajka lefelé vándorol nyakamon vizes bőrömet kényeztetve. Új dolog volt, viszont roppant intenzív. Aztán megéreztem kezét fenekemen. Zavartan nyögtem, el akartam húzódni.

-         Sss – tartott szorosan magánál JongIn, ijedten fordítottam hátra a fejemet – nyugalom!

-         Engedj el – suttogtam bátortalanul. Addig akartam kiszabadulni öleléséből, míg a varázsa alá nem kerülök újra – haragszom rád!

-         Éppen most akarlak kibékíteni – mondta csendesen, majd szabad kezét előre téve megérintette ágyékomat. Nagyot nyögtem – hallod már, hogy te is akarod?  - megráztam a fejemet. JongIn rekedt hangon kuncogott a fülembe. Nem tudtam őt megérteni. Igazából sosem ismertem annyira igazán, mint azt gondoltam. Természetesen lényegesebb dolgokat tudtam róla, mégis olyan szilárd személyét nem mutatta meg. Mint a homok, úgy folyt ki a tudás kezemből.

-         Mi a baj? – törte meg ismét gondolatmenetemet mély hangja. Szembe fordultam vele, komoran néztem rá – Foglalkozom veled – nyúlt arcomhoz, de elhajolok.

-         Félek, hogy ez is időleges – motyogtam, majd átbújtam karja alatt és kilépek a zuhanyzóból. Gyorsan magamra kaptam köntösömet és már futottam is ki a fürdőszobából.

Sokkal jobb volt, amikor még nem kellett ilyesfajta érzelmekkel foglalkoznom. Ez a fajta élet, melybe a szó szoros értelmében belerántott nagyobb érzelmi feldúltsággal járt, mintha mondjuk egy lánnyal lettem volna. Valahogy úgy éreztem, hogy a lány szerepe zúdult most rám, és ettől féltem. Hiszen milyen lehetőségeim vannak alárendelt félként? A kapcsolatok, a dominancia, s minden más sok volt nekem. A hanyagoltság hiányában pedig nem tudtam vele megbirkózni.

Kilépve a fürdőszobából a sporttáskámba pakolt cuccaimhoz sietem, hogy minél hamarabb felöltözhessek és eltűnhessek. Már éppen a pólómat aggattam magamra, amikor JongIn rosszalló jajgatását hallottam meg a hátam mögül. Igyekeztem úgy csinálni, mintha ez a legkevésbé sem hatna rám.

-         Mond, mégis mit tegyek KyungSoo? Mikor megismertelek még velem sem voltál hajlandó kompromisszumot kötni. A mentoroddal. Ez a kis elhatárolódás azt a célt szolgálta, hogy ismerd meg egy kicsit a környezeted! – mondta. Lazán az ajtónak dőlve nézett engem csillogó szemekkel. Vizes hajából még csöpögött a víz, ajka játékos mosolyra húzódott.

-         Mindig csak elemzel – mormogtam komoran – ahogyan most is azt csinálod! Szerinted ez normális? Mintha még mindig a diákod lennék! – JongIn meglepetten nézett rám, majd újra elmosolyodott – Ne csináld ezt idegesít!

-         Nem tudok megváltozni KyungSoo – ellökte magát az ajtófélfától és elindult felém. Nagyot nyelve néztem rá, ahogy hátra felé lépkedtem menekülés gyanánt. Mert tudtam, ha utolér… - Mindenkivel így viselkedem, ettől ne érezd magad kevesebbnek, vagy a diákomnak! Több vagy annál.

-         Nem hiszem el – jelentettem ki határozottan, amint elfordítottam fejemet arcától. Nem volt hová menekülnöm. Hátam az ajtónak ütközött, rámarkoltam a kilincsre, tekintetemmel valami másra összpontosítottam. De hazudtam volna, ha nem érzem meg forró leheletét, amint végigsimítja arcomat, szappanos illatát, és a nyirkos cseppeket hajáról, melyek a pólómra csöppentek. Ugyan is már nagyon közel volt hozzám.

-         Vonzódom hozzád KyungSoo – mormogta őszintén a fülembe. Ekkor felnéztem rá, mire mosolyogva megsimogatta az arcomat – és a vonzalom az, ami nem hagyja, hogy ilyeneket feltételezz rólam. Mind a ketten elvontak vagyunk. Az én filozófiám valamilyen módon súrolja a te életérzésedet! Értelek, érezlek…

-         De akkor sem tudlak mindig követni – motyogtam aggódva.

-         Csak kövess – majd nyomott egy csókot az ajkamra és elhúzódott tőlem. Felvette a kanapéról a táskáját, aztán nemes egyszerűséggel bement a fürdőszobába.

Pislogva néztem utána. Mély csend ereszkedett az öltözőre, ahogy magam elé meredve próbáltam megemészteni a történteket. Jól is esett, meg nem is. Ezek szerint sosem fogom igazán megérteni, de kövessem? Egy csomó mindent mondtam volna neki, erre elment…

Összeszedtem magam, felkaptam a táskámat és kiléptem az öltözőből, s tágra nyílt szemekkel néztem az ajtótól alig két méterre álló Chanyeolt. Lesápadtam. Vajon hallotta?

-         Szia – köszöntem neki bátortalanul. Nem válaszolt, csak továbbra is nézett – Én már végeztem, szabad a pálya…

-         JongIn még bent van – válaszolta halkan, majd lenézett a cipőjére aztán újra rám. Mind a kettőnk tekintetéből le lehetett olvasni, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Nagyot nyelve bólintottam. Legszívesebben sikítva rohantam volna el onnan szégyenemben. Szégyelltem volna másságomat? Talán.

-         Akkor azt hiszem megyek – mormogtam, mire most ő bólintott. Kikerültük egymást, és már ott sem voltam.

Ez a kis kellemetlenség egész héten emésztett. Nem tudtam leolvasni Chanyeol arcáról többé azt a döbbenetet, s nem is szóltam neki JongIn-ről, aki beszélgetésünk óta mindig igyekezett egy kicsit közelebb kerülni hozzám. Ennek örültem, de egy részem mégis tartott attól, hogy ezzel csak Chanyeolban erősítjük a hallottakat. És aztán? Na, igen! És aztán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy félek attól, hogy bandatársunknak eljár a szája, de akkor is hazudnék, ha csak hetykén megvonva vállamat azt mondanám hidegen hagy.

A dalszövegre meredve álltam egyedül a stúdióban. Össze kellett szedjem magam, a vezetőség eléggé kemény ütemtervet diktált, amivel menedzserünk nem szívesen szórakozott állását féltve. Itt mindenki sietett. „Addig üsd a vasat, ameddig meleg” alapon működött ez az egész kóceráj, az idolok, vagyis a mi rovásunkra. Ezek mellett a gondolatok mellett, azonban nagyon nehéz volt koncentrálni, így elég sok problémát okoztam, de végül is sikerült felvennünk a szöveget. Sóhajtva léptem ki a stúdióból.

-         Minden rendben? – kérdezte Baekhyun aggódó tekintettel. Csak bólintottam – Ez nem hangzott valami meggyőzően…

-         Nagy a hajtás – magyaráztam mosolyogva.

-         Ne is mond – sóhajtott fel fáradtan – és ha bele gondolsz ez még csak a kezdet. Tudod, ilyenkor annyira bánom, hogy ezek mellett nem lehet normális kapcsolata sem az embereknek. A barátaimmal sem tudok annyit foglalkozni, mint eddig és érzem, hogy ezt kezdik magukra venni. Te hogy vagy ezzel?

-         Nincsenek barátaim – mondtam vállat vonva. Baekhyun elsápadt.

-         Senki? Még egy osztálytárs sem? – kérdezte meglepetten.

-         Jobban élveztem a könyvek társaságát. Eléggé magamnak való voltam és még vagyok is. Eddig úgy éreztem nem szorulok emberi kapcsolatokra, aztán egyszer kiderült, hogy van tehetségem az énekléshez és ez felborította a régi rendszeremet.

-         De már nem bánod, igaz?

-         Annyira nem, mint az elején. Most már egy kicsit barátságosabbnak gondolom magam. Jó, ez is unszolás segítségével sikerült, de úgy hiszem elindultam a jó irányba – Baekhyun végig mosolygott, miközben beszéltem – Mi olyan mulatságos?

-         Sosem hallottalak még ennyit beszélni! Gyakrabban kéne, mert nem beszélsz hülyeséget – egy újabb kijelentés Baekhyuntól, ami jól esett. Nem olyan rossz srác, kedveltem őt.

Késő este volt, amikor a csapat nagy része elhagyta a tánctermet. Chanyeol, Sehun és én maradtunk egyedül ott piszmogva. Ők ketten még beszélgettek egymással. Jókat nevettek, valami buliról volt szó, ahová menni készül majd a csapat a fellépésünk után. Én nekem is el kéne mennem? Sosem voltam bulizni, sem kikapcsolódni? Jó, az ötéves gyerekzsúrom nem nevezhető egy durva After partynak, de mindössze ezt tudhattam magamnak. Azt hiszem ezt nem fogom hangoztatni senkinek, még JongInnek sem.

Miután összeraktam a cuccomat, addigra Sehun már nem volt sehol. A kellemetlenség ellenére nekem is sietnem kellett, ezért elköszönve Chanyeoltól az ajtó felé indultam.

-         Várj csak! – szólt utánam. Ajkamba harapva torpantam meg, de nem fordultam vissza – Kérdezni akarok valamit!

-         Mennem kell, sietek – mondtam, miután összeszedtem magam annyira, hogy felé forduljak teljes testtel.

Chanyeol elmosolyodott. Szemei vidáman, vagy inkább kárörvendően csillogtak, amikor elém sétált. Éreztem, hogy elvesztem azt a maradék bátorságomat is, ami még rendelkezésemre állt. Nagyot nyelve figyeltem rá.

-         Hallottam valamit, amiről nem tudom eldönteni, hogy igaz vagy sem… - kezdte.

-         Ha pletyka, nem érdekel – vágtam a szavába, mosolya szélesebb lett.

-         Ha valóban igaz, amit hallottam, az bizony elég sok embernek fejtörést okozhat, igaz? – lépett hozzám közelebb – Miért?

-         Nem értelek – léptem egyel hátrébb, mire megfogta a karomat.

-         Azt kérdeztem miért? – mondta valamivel hangosabban. Ijedten néztem szemeibe, valami nem stimmelt.

-         Mert ilyen vagyok! Vagy mire vagy kíváncsi?

-         Miért vele?