Hope (ChunJi, L. Joe ~ Teen Top )

Hope

L. Joe *pov*

Pelenkás korom óta ismertem ChunJit. Olyanok voltunk, mint a testvérek, akik előtt soha nem voltak titkok. Mindig segítettük a másikat, ha padlóra került és támogattuk, ha a fellegekben járt. Nála jobban talán senki nem ismert, de talán ő sem eléggé…

-         Ezt nézd! – kiáltott fel ChunJi, majd levágott az asztalra egy borítékot. Értetlenül meredtem a papírdarabra, amely arra várt, hogy felbontsam – gyerünk!

Engedelmesen kibontottam a borítékot, azonban a tartalma meglepett. Döbbenten néztem fel a levélből egyenesen a büszkén vigyorgó ChunJira, akivel szemmel láthatólag madarat lehetett volna fogatni örömében. Egy bizonytalan mosolyt erőltettem az arcomra, de az álcám nem lett olyan sikeres, mint terveztem – Nem örülsz neki – motyogta szomorúan, majd levágta magát az egyik székre – Miért? Attól még, hogy egyetemre megyek nem fog változni semmi!

-         Én – dadogtam bizonytalanul – nagyon is örülök neki, csak meglepődtem – hazudtam, amivel leginkább csak magamnak okoztam fájdalmat. Igen is változni fognak a dolgok! Azonban ezt magamnak sem akartam bevallani.

Egy nagy sóhaj kíséretében néztem körbe a színes kis konyhában. ChunJi anyukája nagyon kreatív volt, nem véletlenül ment el lakberendezőnek. Olyan akárcsak a kicsi fia, kreatív, aranyos és mérhetetlenül empatikus. Anyu és ChunJi anyukája hasonló cipőben jártak, mint mi. Ők is gyermekkoruk óta ismerték egymást, s a mi érkezésünk csak még szorosabbá tette ezt a kapcsolatot.

-         Valami bánt téged – vert fel gondolataimból ChunJi, amikor már egy perce néma csöndben ültünk egymással szemben – Mond el!

Ajkamat rágcsálva néztem rá. Mégis mit mondhatnék? Hogy nagyjából középiskolás korom óta a barátságunk valahogy megváltozott? Hogy már nem úgy érzek iránta, mint barát? Egészen idáig titokban tartottam, hiszen testvérként szerettem. A testvérek pedig nem lehetnek szerelmesek egymásba, nemde? Mégis, akármennyire próbáltam távolt tartani magamtól ezeket a furcsa érzéseket, valahogy mindig feltörtek a közelében. Ő természetesen ebből semmit sem vett észre, aminek néha napján örültem is! Belepusztulnék, ha még csak barátok sem lehetnénk egy ilyen dolog miatt! Fontosabb nekem, mint azt gondolná!

-         Csak féltelek – hazudtam egy szelíd mosollyal –meg aztán kevesebbet is találkozhatnánk!

-         Jaj, te! – szólt közbe valamivel bátrabban, majd gyengéden vállon bokszolt – Ettől ne félj! Megoldjuk valahogy!

-         Persze, tudom – bólogattam.

-         De nézzük a jó oldalát! Végre közelebb tudok kerülni Harahoz – mondta belelkesülve, amire csak egy nevetésnek szánt nyögést hallattattam. Nos, igen. A következő probléma, ami szintén útját állta a vallomásomnak. Hara végigkísérte ChunJi életét a középiskolán. Drága barátom fülig belészerelmesedett… Ez adta a következő érvet, hogy ne lépjek semmit – És talán ez a legjobb az egészben! – ekkor órájára nézett – Aigo, ennyi az idő? Mennem kell! – aztán megölelt. Erősen szorítottam magamhoz az én kis hiperaktív mosolybombámat, magamba szippantva rég megszokott illatát. Abban a pillanatban olyan könnyű lett volna neki elmondani, de mégis elengedtem. Hagytam, hogy kimenjen az ajtón, a boldog tudattalanságban hagyva!

Szerencsétlenségem továbbra is kitartott egészen addig, hogy elérkeztünk a nem várt napig, amikor is ChunJinak el kellett utaznia. Búcsúzást egy baráti sörözéssel koronáztuk meg a város hídja alatt, ami kedvelt hely volt számunkra. Bágyadtan néztem a félig üres üvegemre, miközben ChunJi mosolyogva nézte a víz egyenletes hullámzását. Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy beszéljek vele. Bátortalanul felnéztem. Olyan könnyű lenne, de mégsem. Szóra nyitottam a számat, amikor:

-         Annyira jó, hogy a barátom vagy – suttogta ChunJi, majd csillogó szemekkel felém nézett, ami csak még inkább belém fojtotta a szót – nem is tudom mit csinálnék, ha nem lennél! Hiányozni fogsz…

-         Te is nekem – motyogtam, s egy nagyot nyeltem, hogy az a hatalmas gombóc a torkomból eltűnjön – borzasztóan fogsz hiányozni!

-         Szerinted így közelebb kerülök Harahoz? – kérdezte félénken, de nem válaszoltam. Egészen idáig barátként álltam rendelkezésére, s igyekeztem támogatni, de minél közelebb kerültünk ehhez a naphoz, annál inkább szorult nyakam körül a hurok. Belső énem tajtékozva utasított, hogy valljam be az iránta érzett szerelmemet, hogy mondjam ki végre, hogy én őt… szeretem. De a belső énem mellett meghúzódó pánik sosem engedte, hogy eleget tegyek. Pedig lehetőségem annál inkább lett volna rá, ahogy most is – Hm?

-         Biztosan – böktem ki végül, s legszívesebben felképeltem volna magam. Szabad kezemet ökölbe szorítva meredtem a hullámzó vízre. Gyerünk! – De nem gondolod, hogy itthon is van, aki szemet vetett rád?

-         Csakugyan? – ChunJi érdeklődve kapta fel a fejét, majd pirulva piszkálni kezdte a sörös doboz fémfedelét.  Akaratlanul is elmosolyodtam, amint barátom arca egyre pirosabb lett a hír hallatán, szemei érdeklődve csillogtak, mindeközben pedig az ajkát rágcsálta. Nagyot nyeltem.

-         Pontosan – bólogattam valamivel bátrabban, de tudtam, hogy ChunJi barátom ennyivel nem lesz megelégedve.

-         Ismered? Mondj el róla mindent!

-         De te nem Harat szereted? – kérdeztem meglepetten. ChunJi vigyorogva legyintett, majd kérlelve engem nézett. Ajkaival o alakot formált, s legszívesebben agyon csókoltam volna azokat a párnákat, de volt bennem annyi önkontroll…

-         Szóval az illető nagyon is közel áll hozzád… már régebb óta figyel, de nem meri neked bevallani, hogy mit érez, mert attól fél, hogy eltávolodnál tőle. Minden egyes nap abban reménykedik, hogy egyszer csak odamész hozzá és azt mondod, hogy te is hasonlóképpen érzel. De ez butaság, mert nem fogsz odamenni hozzá…

-         Miért nem? Csinos? – pirulva megráztam a fejem – Az baj… - mindennek nevezném magam, de csinosnak nem.

-         Nem csinos, hanem más, amit… amit nem tudok elmondani, de… Szeret téged ChunJi és a legjobbat akarja neked! – ChunJi mosolyogva paskolta meg a hátamat, s egy percig azt hittem, hogy rájött a titkomra, de szerencsémre, s egyben csalódásomra felnevetett.

-         Ha a legjobbat akarja nekem, akkor elenged!  Vagy nem tudom… - barátom egy nagy sóhaj kíséretében felállt a kőről, majd a vízhez sétált.

Magam maradtam egy vesztes vallomással. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy az illető itt áll melletted, csak éppen az a gáz vele, hogy fiú? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha emiatt veszteném el őt. Rosszabb lenne a tudat, hiszen én rontottam el. Inkább egyen a bűntudat, minthogy azért érezzem rosszul magam, hogy ChunJi undorodik tőlem… - De ha most nem próbálod meg, hogy fogod magad érezni, miután kézen fogva jön haza Haraval? Nyögve álltam fel és sétáltam ChunJi mellé, aki élvezte a napsütést. Kezeit széttárva állt mellettem és vett egy mély levegőt. Bátorkodva megfogtam a kezét, mire elmosolyodott.

-         Hiányozni fogsz – suttogta, majd egy hirtelen mozdulattal magához húzott és megölelt. Pislogva viszonoztam az ölelést, de ez most más volt. Orromat nyakába fúrtam, kezeim pedig lecsúsztak a derekára. ChunJi kuncogva szorított még jobban magához. Szívem vadul vert mellkasomban, ami elég hamar elárult – Hja… - nyögte ChunJi, s már készült volna elhúzódni, de nem engedtem neki. Nem akartam magyarázkodni, csak ölelni, érezni illatát, magamhoz ölelni, érezni, hogy itt van! – Baj van? – kérdezte egy kisebb csend után – Mindjárt kiugrik a szíved a helyéről!

-         Csak egy kicsit várj még – suttogtam. Lábaim remegtek, gyomrom görcsbe rándult. Pár másodperccel később elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Azokba a sötét csodákba, melyek érdeklődve méricskéltek. Lélegzetem elakadt, amikor szembe találtuk egymást, s most először erősebb volt a késztetés, mint maga a kontroll…

Valamivel erősebben ragadtam meg ChunJit, amin meglepődve nézett rám. Azt hittem, hogy rögtön el fog húzódni, de legnagyobb meglepetésemre nem tette. Érdeklődve nézte, ahogy közeledem felé. A köztünk lévő feszültség egyre inkább fokozódott, szinte már elviselhetetlenül. Vonzott, teljes mértékben, akár a mágnes. Egyre közelebb voltam már puha ajkaihoz, de még mindig csak megszeppenve állt. Lassan, óvatosan, tapogatózva közeledtem, hogy akár az utolsó pillanatban is elhúzódhasson. Azonban nem tette. Ajkam az övére tapadt, s így álltunk egy röpke másodpercig. Én voltam a bátrabb, fölé tornyosulva közelebb húztam magamhoz és megmozdítottam ajkamat az övéin. Hallottam, amint élesen beszívja a levegőt, abban a pillanatban pedig biztos voltam benne, hogy el fog húzódni. De ehelyett ajka óvatosan megmozdult, s amilyen óvatos volt, olyan gyorsan ért el idegpályáimon, parancsot adva az agyamnak, aminek hatására kellemes érzés áradt szét testemben. Felbátorodva becégeztem ajkait, mígnem nyelvemmel végig nem simítottam alsó ajkán. Nyögve kinyitotta a száját, ezzel utat adva nyelvemnek, amely rátalált az ő féltett kincsére. Finoman végigsimítottam puha izmán, minek következtében újra felnyögött. Egek, fantasztikusan csókolt. Kezemet dereka köré csavartam, úgy rántottam még közelebb magamhoz. Éreztem illatát, nyelvünk forró táncot lejtettek, miközben „barátok” voltunk. Egy röpke percig, míg ez a csók tartott elfeledkeztem magamról, elfeledkeztem magunkról, s arról, hogy mit is csinálok valójában…

Bágyadtan törtem meg a csókot, s kerestem tekintetében a magyarázatot, ami választ ad arra, hogy miért is engedte ezt? De nem láttam semmit. Szemei komoran figyeltek, s a következő pillanatban ellökte magát tőlem.

-         Ez mi a fene volt? – kérdezte ijedten maga elé meredve, mint aki most tért magához a kómából.

-         Én – dadogtam idegesen – ne haragudj, véletlen volt.

-         Véletlen? – csattant fel ChunJi, szemei villámokat szórtak haragjában – Hogy lehet valakit, csak úgy véletlenül megcsókolni, mi? – nem is várta meg, hogy válaszolja. Fejét csóválva indult vissza a házukhoz. Nem engedhettem el így!

-         Várj! Nem érted! – szóltam utána, s már szaladtam is felé – Régebb óta érzem azt, hogy ami köztünk van az nem barátság! De eddig soha nem volt még lehetőségem elmondani. Illetve lett volna, de mindig attól féltem, hogy majd undorodva ellöksz magadtól, mert te nem így érzel! – lelassított, de még mindig háttal volt nekem – Nem akartam, hogy az érzéseim teljesen elszakítsanak tőlem! Ha más nem is, barátomnak tudhassalak!

-         Teljesen összezavartál! – kiáltott fel végül. Könnyes szemekkel, remegő ajkakkal nézett vissza rám – Mond, miért kellett rám erőltetni ezeket az érzéseket ilyen módon? Ezt most nagyon elrontottad!

-         Sajnálom! – suttogtam – Én nem akarok ebből semmit, ha te sem…

-         Látom még mindig nem érted – csóválta fejét ChunJi – Nem voltál velem őszinte, s az utolsó napon azt várod, hogy majd mégiscsak itt maradok? De ha szeretted is volna, hogy maradjak, miért így? Miért nem lehetett volna másképpen? – vett egy mély levegőt – Szeretem Harat…

-         De engedted, hogy megcsókoljalak, sőt…

-         Azért, mert én is kedvellek – szólt közbe haragos tekintettel – De én nem ezt az életet szánom magamnak! Először szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy van esélyem a lányok körében is! De te mindent elrontottál! – sápadtan néztem vissza rá. Önző módon ráerőltettem az érzéseimet.

-         ChunJi – dadogtam elkeseredetten. Nem akartam így elengedni, nem akartam haragban elszakadni tőle, nem akartam, hogy utáljon – hogyan tehetném ezt jóvá?

-         Csak hagyj – motyogta, s ahogy szavai előtörtek, úgy buggyantak ki könnyei is – Hagyj engem békén egy ideig, rendben? Gondolkoznom kell…

-         ChunJi.,.

-         Kérlek – könyörögte, majd hátat fordítva a ház felé szaladt.

Ott álltam megsemmisülten a parton, ahová évekig jártunk iszogatni, ünnepelni, vagy csak lógni a suliból. Pelenkás korom óta ismerem ChunJit, de soha nem hittem volna, hogy ez a szeretet átfordul valami mássá, valami erősebbé és mélyebbé. Kegyetlenül fájt, hogy így kellett elengednem, de mivel tiszteletben tartottam az érzéseit, ezért búcsúzáskor kitaláltam valamit, hogy anyu nélkülem kísérje ki a reptérig.

A szobámban ücsörögve, könnyes szemekkel meredtem a semmibe, igyekezve nem rá gondolni. Nem édes csókjára, puha ajkára… Megborzongtam a gondolattól, ahogy egymás után villantak be a csók mámoros emlékei. Szerettem őt, ettől a csóktól kezdve mindennél jobban.

Fél évvel később…

Késő este volt, mire hazaértem a munkából. Olyan fáradt voltam, hogy majdnem összeestem a lépcsőházban mire felküzdöttem magam a harmadik emeletre, mert természetesen a lift egy ilyen ótvar helyen aligha működik. Felérve az ajtómig csalódottan néztem a lábtörlőre hányt levelekre, melyek nagy része gyűrött és szakadt volt. Természetesen a szomszédok és a postás sem kedvelt.

Noha nem mondom, hogy nem érdemlem meg, de azért… ChunJi távozása után két héttel később elköltöztem otthonról. Amint találtam egy melót, leléptem. Ezért élek most ebben a csótánylakban, ahol a bunkó szomszédok mellett, mindennaposak a balhék. Egyetlen egy dolgot élveztem itt. A szabadságot, az egyedüllétet és, hogy itt semmi nem emlékeztetett RÁ.

Egy nagy sóhaj kíséretében, miután sikerült kinyitnom az ajtót levágtam magam a szakadt fotelomba, majd bekapcsoltam a tévét. Háttérzajnak jó lesz.

Összerendeztem a leveleket, majd egyenként átnéztem őket. Számla, ledob. Számla, ledob. Képeslap, félre. Számla, ledob, végül egy kézzel írt levél, amelyen csak az én nevem állt. Érdeklődve fordítottam meg, majd feltépve a borítékot előhóztam egy hosszú levelet. Szívem vadul vert mellkasomban, amikor megpillantottam ChunJi fényképét, amint a barátaival ölelkezve néz rám nagy mosollyal arcán:

Drága barátom!

Hosszú idő telt el, ameddig nem írtam! Ne hogy azt hidd, hogy csak számodra volt elviselhetetlen ez a fél év! Számtalanszor ültem le szerény kis íróasztalomhoz, hogy levelet írjak neked. Volt, hogy haragból, volt hogy hiányból, volt hogy szerelemből, de vártam, míg érzéseim lecsillapodnak. Tiszta fejjel akartam neked választ adni! Szeretlek L. Joe, ez nem kérdés, azonban a váratlan vallomásod megrémisztett! Nem ezt az életet szántam magamnak, s talán a csókunk eredménye, hogy végül nem jöttem össze Haraval, de ne érezd magad hibásnak! Ami történt, megtörtént… és szeretném, ha folytatódna, mert amióta itt vagyok, nem telt úgy el nap, hogy ne pergett volna le előttem a csókunk minden egyes mozzanata, emlékmorzsája! Reménykedem, hogy miután hazaérek, majd ugyan ilyen bátorsággal foglak szeretni, mint ahogy ezt a levelet írtam… Legyen ez egy remény számunkra!

Szeretettel: ChunJi

Hosszú percekig ültem széles mosollyal arcomon a levelet bámulva. Felhőtlenül boldognak éreztem magam, noha még nem teljesen biztos a dolog, de bíztam és reméltem.

-         Várni fogok rád – suttogtam, majd egy puszit nyomtam a fényképre és eltettem a levelet, egy jól látható helyre.

By: Noona