Egy viharos éjszakán... (Exo Luhan)

Egy viharos éjszakán…

(exo Luhan)

https://www.youtube.com/watch?v=5wTK6_kaPvU

Mosolyogva néztem, amint a fiúk a maguk kis gyerekes világukba elzárkózva szórakoztak a szoba közepén. Az mindegy volt, hogy min, egymás után váltották magukat a hülyébbnél hülyébb ötletek, amiken jót röhöghetett az ember, ahogy én is tettem.

A kanapén felhúzott térdekkel ücsörögtem a párnák között, miközben a fiúk többsége a nappali közepén társasozott, természetesen nem a szabályoknak megfelelően, ami amellett, hogy értelmetlen volt, jókedvet adott a társaságnak. Egyedül én lógtam ki a sorból. Én voltam az, aki szótlanul nézte őket, mosolyogva egy-egy poénon.

-         Nem szállsz be te is, Luhan? – kérdezte Sehun, amikor ismét felpillantott. Egy halvány mosolyt varázsolva arcomra megráztam a fejemet. Azonban erre már XiuMin és Tao is felpillantott.

-         Baj van? – nézett hátra válla felett Kai, amikor többen is engem néztek.

-         Csak fáradt vagyok – magyaráztam, majd még mielőtt tovább faggathattak volna felálltam a kanapéról – úgyhogy… lefekszem…

-         Ahogy gondolod – motyogta Tao komor arccal, s a szemem sarkából láttam, hogy kérdő pillantást vetett a többiekre, akik csak megvonták a vállukat.

Elég magamnak való voltam, ha elkapott ez a rossz hangulat, amivel a fiúk tisztában is voltak. De mégis csak a barátaim, ezért soha nem hagyták, hogy hosszú távon birtokoljon az érzés.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, kizárva a külvilágot, vele együtt minden zajforrást, mely kizökkenthetett volna, éreztem, hogy szépen lassan elragad azaz érzés… Hátam a kemény fának feszült, akárcsak tenyerem, amit úgy szorítottam neki az ajtónak, mintha valaki rám akarná törni azt. Beleborzongtam félelmetesen ironikus gondolatmenetembe.

Eltámolyogtam az ágyig, s nem akartam mást csak, hogy vége legyen ennek a rossz érzésnek, amely már reggel óta szorongatott markában. Elfeküdtem a puha ágyhuzaton, összegömbölyödtem, majd az ágy mellett lévő kis asztalkára állított képre bámultam. Fiatal, csillogó szemű, felhőtlen boldogságot birtokoló önmagamat láttam és a szüleimet. Ott volt anyu, ki szelíden mosolyogva térdelt mellettem, s a kamerába mutatott. És apu, aki széles vigyorral arcán, vállamat ölelte. Még a mai napig emlékszem, hogy megszorította a vállamat. Szorítása bennem élt, egy erő volt és egy emlék, amit a többi között őriztem nagy becsben…

Lehunytam szememet, nem akartam rájuk gondolni, nem akartam a rossz érzésre figyelni, aludni szerettem volna. Pillanatokkal később, miután „kirekesztettem” minden sötét és fájdalmas gondolatot éreztem, hogy pilláim elnehezedtek, légzésem lelassult, akárcsak szívverésem. Gondolataim elcsendesedtek, testem ellazult, ahogy szépen lassan elsüllyedtem a tudatlanság világába:

Hangos morajlásra ébredtem fel a szűk tetőtérben. Az eső olyan hangosan kopogott a kopott cserepeken, hogy csodának tartottam, hogy még eddig nem keltem fel rá.

Ahogy szemem megszokta a sötétet, felültem a rozoga kiságyamban. A vihar tombolt odakint. A házunk melletti fát, melynek koronája felért egészen ablakomig, úgy rángatta, hogy azt hittem bármelyik pillanatban elrepíti magával a szél.

Bátorkodva kimásztam az ágyból. Apró talpam alatt halkan nyekergett az öreg padló, mígnem elértem a párkányig. Felmászva játékosdobozkám tetejére megkapaszkodtam a párkányban, melynek felületéről már pattogott le a fehér festék.

Odakint cudar idő volt, ujjacskámmal végig követtem, ahogy a kövér esőcseppek versenyt „futva egymással” harcoltak, hogy ki ér le előbb. Azonban az esőcseppeken túl a kert végében valami felkeltette az érdeklődésemet. Egy nagy fekete furgon állt apa kocsija mellett, sötétített ablaki nem engedték, hogy meglesse bárki is, ki ül a volán mögött…

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, amitől összerezzentem. Anyu szaladt be rajta, zilált hajjal engem keresve. Kétségbeesetten felnyögött, amikor először nem talált meg ágyamban, majd miután megpillantott az ablaknál, odafutott hozzám és a karjaiba kapott.

-         Jól van bogaram – csókolt fülem mögé, miközben kisietett velem a szobából – Nem lesz semmi baj…

Míg a csukott ajtó mögött voltam nem hallottam, de kiérve a folyosóra meghallottam, hogy valaki tör-zúz a földszinten. Ijedten néztem le az első szintre, mikor elsiettünk a lépcső mellett. Lent egyre hangosabb volt a dörömbölés, csattogás.

-         HOL AZ A KURVA? – kiáltott lentről egy mély hang.

-         LE NE GYERE DARA! – ekkor apa kiáltott fel, de aztán újabb csattanást hallottam, amitől olyannyira megijedtem, hogy sírni kezdtem.

-         Apa – dadogtam.

-         Sss, nincsen semmi baj! Mindjárt vége – nyöszörögte anyu, majd beszaladt a szobájukba és ott lerakott.

Lépteket hallottam a lépcső felől, amitől csak még jobban megijedtem. Könnyeim patakokban folytak le arcomon, miközben anyukám feltépte a szekrény ajtaját és félretűrte nyári ruháit. A szekrény hátulján egy apró ajtó volt, amit kinyitott. Még annyi időm sem volt, hogy levegőt vegyek, mikor anyu elkapva pizsamámat a szekrényben elrejtett kis szűk helyre dobott, majd rám csukta az ajtót.

-         ANYA! – kiabáltam sírva. Nem akartam ezt, féltem, rettegtem. Zokogva dörömböltem az ajtón, egészen addig, míg hangos kiáltásokat nem hallottam a túloldalról.

Anya volt az. Sírt, sikított, kiabált, dulakodott. Abban a pillanatban elhallgattam. Sikoltásába beleremegett az emelet.

Nem akartam ott lenni, el akartam futni. Halkan pityeregve betapasztottam a füleimet, s vártam, míg a kiabálásnak vége szakad.  Testem úgy reszketett, mint a kocsonya, forró könnyeim áztatták arcomat. Sötét volt és hideg. De hát anyu tudta, hogy félek a sötétben, akkor miért zárt be ide?

Hirtelen ért utol a csönd, melynek nagysága volt annyira rémisztő, mint a hangos kiabálások és sikoltozások. Szipogva töröltem pizsamámba könnyeimet. Hát vége lenne?

Próbaképpen az ajtón kezdtem el tapogatózni. Amikor sikerült kitapogatnom körvonalát, óvatosan felálltam és a kilincs után nyúlkáltam. Apró kezemmel bebarangoltam az egész felületet, mígnem rátaláltam a hideg kilincsre.

Csukott szemekkel nyomtam le a kilincset, s engedtem, hogy az ajtó nyikorogva kinyíljon. Nem mertem kinyitni a szememet. Az okát nem tudtam, talán féltem attól a látványtól, ami fogadni fog.

-         Anyu? – szóltam halkan, de semmi válasz – Itt vagy? – még mindig csukott szemmel álltam a szekrényben – Anyu, félek… hol vagy? Anyu?

Hívtam, de nem válaszolt, ami jobban megrémisztett, mint a látványtól való félelem. Ijedten pattantak fel a szemeim.

-         Anyu! – megkönnyebbülten szaladtam anyukám felé, aki a szoba közepén feküdt. A szoba teljesen fel volt forgatva, de anyu legalább jól van! – ANYU!

Buzgón vágytam szeretetére, nyugtató hangjára, meleg ölelésére, de mikor letérdeltem mellé és megráztam nem nézett rám. Közelebb másztam hozzá és megsimogattam sebes arcát, vérzett.

-         Anyu kellj fel! Nagyon fázom – ekkor a nyitott ablakra tévedt tekintetem. A szél vadul tépázta a függönyöket, a padlón már jókora tócsányi víz gyűlt össze - Anyu, nyitva az ablak!

De anyu nem válaszolt. Némán feküdt a padlón, csukott szemmel, komor arccal, elernyedt testel. Zihálva újra rázogatni kezdtem. Miért nem kel fel? Miért nem szól hozzám? Rosszat tettem?

-         Anyu ébredj fel – nyöszörögtem remegve, majd hozzábújtam – kellj fel! Hol van apa? Mi történt?  - sírva vártam, hogy megszólaljon, de szája örökre néma maradt. Csöndben feküdtem mellette, miután kisírtam magam. Nem mertem elmozdulni mellőle…Csak néztem őt, szép arcát, kócos fekete haját, megtépázott ruháját, mígnem a sok sírástól álomba nem merültem.

Hangos sziréna ébresztett fel álmomból. Mikor kinyitottam szememet a szobában három feketekabátos férfi állt.

-         Életben van! – kiáltotta az egyik, amikor észrevett – Jól vagy?

Kábán néztem fel a magas, termetes, ősz hajú bácsira, aki letérdelt mellém, s miután nem válaszoltam az ölébe vett, akár egy kisbabát. Aggódó barna szemeit nézve újra elnyomott az álom. Szerettem volna látni anyát, de ekkor elindult velem a folyosó felé…

-         Nem, nem – nyögtem rekedtes hangon, mikor áttörtem az álom és a valóság közötti utolsó üvegfalat. Zihálva ültem fel az ágyban, hajam nedvesen tapadt ugyan csak nedves arcomra.

-         Sss – csitított egy ismerős hang a távolból – Csak egy álom volt!

-         Mióta ülsz itt? – kérdeztem Sehunt, amikor végre felismertem a félhomályban.

-         Elég régóta ahhoz, hogy tudjam mi a bajod – felelte komoran, majd felkattintotta az éjjeliszekrényen lévő kislámpát. A szoba halvány fénybe borult. Sehun aggódva méricskélt, miközben én a takarót gyűrögettem a kezemben – Mi volt az oka? – tudtam, hogy mire kíváncsi.

-         A mi házunk volt a legtávolabb a falutól. Azon a környéken pedig elég rendszeres volt a betörés. Csak aztán elfajultak a dolgok – nagyot nyeltem, mikor torkom összeszorult a feltörő sírástól – egy egyszerű betörés – nyögtem, majd engedve a fájdalomnak sírni kezdtem.

Sehun szó nélkül szelte át köztünk a távolságot és a karjába vont. Hátamat dörzsölgetve csitítgatott, míg én pólójába markolva dugtam orromat nyakába.

-         Mi itt vagyunk neked, bármikor! Ha beszélned kell, ha sírnod kell – suttogta fülembe, amikor már csak szipogtam ölelésében – Számíthatsz ránk, rám – ekkor elhúzódott, majd halványan elmosolyodott – világos?

-         Mint a vakablak – nyögtem sírós hangon, mire mind a ketten nevetni kezdtünk…

By: Noona