Gépek magzata

Gépek magzata

(VIXX-Error)

Egy érzés, melytől nem tudsz szabadulni.

Egy ember, akit nem tudsz elfelejteni.

Egy világ, amit nem hagysz szétesni,

és egy élet, amit nem engedsz elmenni…

Korunk fájdalma, hogy mindent itt akarunk tartani. Minden pillanatot újra akarunk élni, el akarunk raktározni, immáron mindenféle formában.

A sötét napoknak vége. Egy gyönge napsugár szökik be a törött üvegablakon, megvilágítva az élet hamis tükrét, melyből szerteágazó hazugságok világítják be a csöppnyi szobát. Gépek, műszerek megszokott morajlása tölti be a megszokottnak vélt csendet, melynek epicentrumában egy fiatal fiú görnyed elmélyedve munkája fölött. Két éve már ez a munka, tengernyi szenvedés, élet nélküli élet. De mire fel?  Sápadt arca, üreges tekintete nem ereszti a monitort. Türelmesen, kitartóan elemzi a sorokat, melyek nem emberi nyelven íródtak. Gép és ember egyszerre dolgozik valami hamis ábrándon…

Az apró szobában halvány világosság ébred, mint az élet apró figyelmeztetése, mikorra a gépek rejtekében egy világító szempár tűnik fel. A fiú kíváncsian kapja fel fejét, és sietve munkája gyümölcse felé szalad. A drótfészek közepén feküdt ő, a gépek magzata, az élettelen vashercegnő, ki már csak az élet halvány emlékét hordozza egykori és megmaradt arcán. Fekete, olykor sokat mondó szemei most üresen merednek előre.  De szép is volt akkor, a régi korban, mikor még e két tekintet az élet fényében csillogott, ajkai vöröslöttek a vértől, arca kipirult a szerelemtől. De ez már egy új kor, egy fátyolos hazugság, egy élettelen test, amit nem engedtek el.

A fiú mosolyogva nézi művét, büszke keserves munkájára, mely hosszú éveibe teltek. És most itt volt annak gyümölcse, a múlt szerelme, aki már csak egy karnyújtásnyira van a valóságtól, a régi önmagától. 

Kézen fogva vezeti a szépsége, mely követi, mint gazdáját, alkotóját, de nem mint szerelmét. Néma, kifejezéstelen, üres. A fiú mégis olyan szerelmes vággyal néz rá, mintha mi sem történt volna. A lány halála a múlté, a fájdalom köddé vált, helyét vette az új, amit már nem vehetnek el tőle.

Fejére helyezi az általa alkotott burát, mely szintén az évek fájdalmas során készült. Elhelyezve rajta aztán bekapcsolva az üres lényt emlékek támadják. Szerelem, csók annak minden árnyalata. Élete, értelme, végzete elhagyott valójának.

Elbújik a nap, helyét szürke felhők váltják. Elbújik az élet, mégis új születik a gépek szobájában. A hamis tükör még mindig fénylik, lelket kap, életre kel, majd szerelmesen nyitja fel szemét. A bura lekerül, s az ábránd, a hazugság élettel szépül. Oly hihetetlen, de mégis. A hallott lány él, a régi szerelem újralobban, s a fiú szíve felolvad.

Örök szürkeség, megtört valóság. S egy elkeseredett lélek ringatja az emberré formált múltját. Boldog öntudatlanság, kegyetlen álca, mely korunk legnagyobb hazugsága…

The Angelhunter Song Ji Eun

Az angyalvadász

(Song Ji Eun)

V

ad láncok keserves csörgése tölti be a kopár erdő néma fáit. Fedetlen talpam alatt ropog a hideg talaj, sebet ejt az érzékeny fehér bőrön. Testem reszket a vékony ruha alatt, melynek alja rongyossá foszlott a sok gyaloglástól.

Vad láncok keserves csörgése tölti be a kopár erdő néma fáit. Csuklómat forró vérem ásztatja, mely cseppekben hull a mélyen szunnyadó földre. Lilás kezeimen ez az egyetlen élénk szín. Reszkető ajkaim közül fehér pára szökik a magasba, vörös szemeimből már rég elapadtak a könnyek.

Vad láncok keserves csörgése tölti be a kopár erdő néma fáit. A vadász megáll, pihenve pásztázza tágra nyílt szemeivel a ránk váró utat. Sóhajtva támaszkodik az egyik korhadt, halottnak vélt fának. Piszkos keze a rabságom zálogát fogja, s nem ereszté egy pillanatra sem. Sűrű párafelhő szabadul az ő ajkai közül, keserű dohányfüsttel keverve.

Vad láncok keserves csörgése tölti be a kopár erdő néma fáit. Útnak indulva újra vág, de ellen állok. A vadász mély, hörgő hangon támad rám, kényszerít a földre, aláz a porba. Térdem a kemény földre ér, a sebből vér szivárog. Fájlalva kapok hozzájuk, de nincs idő.

Vad láncok keserves csörgése tölti be a néma színpadot. Süket zaj ez a közönség mély ovációjának, mely mind a vadászt dicséri. Színes, hazug álarcok, csillogó ruhák, álszent kacajok. Lobok a pénz, akár az életet adó láng. S lobogva várnak, vásárolnak. A büszke vadász láncaimat eloldozza, már egy tart béklyók között , a rabságom utolsó szála.

Vad lánc keserves csörgése kíséri utamat, ahogy a tömegbe rántva, emberi tárggyá, semmivé válok. Elvesztem értékemet, életemet, értelmemet. Kapzsi pillantások, éhes szemek, trillázó ajkak, mind hazudva nagyobb összeget kiáltanak. S a vadász enged, szemében a büszkeség szikrája az, mi haragom parazsát felszítja.

Vad lánc keserves csörgése kíséri a sikoltozó hadat, ahogy menekülnek az angyali, megtisztító igazi tűztől. Az álarc lehull az arcokról, mind félelmet mutat. Koszorúként ölel minket a tűz, lágyan simogatja megsebzett, hideg bőrömet. Átjárva a tiszta szeretettel, ami a földön csak rideg fájdalomként ért. Haragom az ÖVÉK, szeretetem MÁSÉ, s a kapzsi nép utolsó sóhajjal a földre rogy, kilehelik az életüket, meghalnak. Büszke szikra, haragos tűz, majd békés parázs marad hátra.

Vad láncok keserves csörgése kíséri útjukat, a gazdag pompa helyett kínzó szegénység marad. A büszke tekintet, szürke marad, a trillázó ajkak pedig elhallgatnak…