Gépek magzata

Gépek magzata

(VIXX-Error)

Egy érzés, melytől nem tudsz szabadulni.

Egy ember, akit nem tudsz elfelejteni.

Egy világ, amit nem hagysz szétesni,

és egy élet, amit nem engedsz elmenni…

Korunk fájdalma, hogy mindent itt akarunk tartani. Minden pillanatot újra akarunk élni, el akarunk raktározni, immáron mindenféle formában.

A sötét napoknak vége. Egy gyönge napsugár szökik be a törött üvegablakon, megvilágítva az élet hamis tükrét, melyből szerteágazó hazugságok világítják be a csöppnyi szobát. Gépek, műszerek megszokott morajlása tölti be a megszokottnak vélt csendet, melynek epicentrumában egy fiatal fiú görnyed elmélyedve munkája fölött. Két éve már ez a munka, tengernyi szenvedés, élet nélküli élet. De mire fel?  Sápadt arca, üreges tekintete nem ereszti a monitort. Türelmesen, kitartóan elemzi a sorokat, melyek nem emberi nyelven íródtak. Gép és ember egyszerre dolgozik valami hamis ábrándon…

Az apró szobában halvány világosság ébred, mint az élet apró figyelmeztetése, mikorra a gépek rejtekében egy világító szempár tűnik fel. A fiú kíváncsian kapja fel fejét, és sietve munkája gyümölcse felé szalad. A drótfészek közepén feküdt ő, a gépek magzata, az élettelen vashercegnő, ki már csak az élet halvány emlékét hordozza egykori és megmaradt arcán. Fekete, olykor sokat mondó szemei most üresen merednek előre.  De szép is volt akkor, a régi korban, mikor még e két tekintet az élet fényében csillogott, ajkai vöröslöttek a vértől, arca kipirult a szerelemtől. De ez már egy új kor, egy fátyolos hazugság, egy élettelen test, amit nem engedtek el.

A fiú mosolyogva nézi művét, büszke keserves munkájára, mely hosszú éveibe teltek. És most itt volt annak gyümölcse, a múlt szerelme, aki már csak egy karnyújtásnyira van a valóságtól, a régi önmagától. 

Kézen fogva vezeti a szépsége, mely követi, mint gazdáját, alkotóját, de nem mint szerelmét. Néma, kifejezéstelen, üres. A fiú mégis olyan szerelmes vággyal néz rá, mintha mi sem történt volna. A lány halála a múlté, a fájdalom köddé vált, helyét vette az új, amit már nem vehetnek el tőle.

Fejére helyezi az általa alkotott burát, mely szintén az évek fájdalmas során készült. Elhelyezve rajta aztán bekapcsolva az üres lényt emlékek támadják. Szerelem, csók annak minden árnyalata. Élete, értelme, végzete elhagyott valójának.

Elbújik a nap, helyét szürke felhők váltják. Elbújik az élet, mégis új születik a gépek szobájában. A hamis tükör még mindig fénylik, lelket kap, életre kel, majd szerelmesen nyitja fel szemét. A bura lekerül, s az ábránd, a hazugság élettel szépül. Oly hihetetlen, de mégis. A hallott lány él, a régi szerelem újralobban, s a fiú szíve felolvad.

Örök szürkeség, megtört valóság. S egy elkeseredett lélek ringatja az emberré formált múltját. Boldog öntudatlanság, kegyetlen álca, mely korunk legnagyobb hazugsága…