My life KaiSoo (18) 3. END

My life

Tanácstalanul néztem a tükörbe. Arcomról csöpögött a hideg víz, államnál találkoztak a nagyobb cseppek, majd hullottak vissza a mosdóba. Nem segített, hiába öblítettem le arcomat számtalanszor. A kábaság nem párolgott el, a félelem tovább sanyargatta kővé vált gyomromat, s hajtotta szívemet. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal az információval, amivel megtámadtak. Nem tudtam hova tenni. Egy éve még senkire sem voltam hatással, mostanra pedig már az ujjaimon sem tudtam megszámolni, de a közvetlen közelemben is akadt még egy fiú? Nem mertem elmesélni a szüleimnek, mit is mondanának rá? JongInnak pedig főleg nem. És mégis hogyan? Lehunyva szemeimet próbáltam megnyugodni, de akarva akaratlanul bevillant a pillanat, az a pontos emlékkép, ami már egy ideje kínzott.

-         Miért éppen JongIn? – kérdezte. Szemei tágra nyíltak, íriszében valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzelem csillogott, amitől megijedtem. Nem válaszoltam, hiszen féltem, nem akartam lebukni, ha esetleg blöffölt volna – Szereted őt?

-         Mit akarsz ezzel? – fordítottam meg a játékot, mire elmosolyodott.

-         Kedvellek téged KyungSoo és nem vagyok ostoba! – meredten néztem őt – Figyellek egy ideje, és igyekeztem a közeledbe kerülni, de vele nem számoltam – csóválta meg a fejét. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, felkutatni azokat az emlékeket, amelyek vallomását igazolnák, de nem ment. Talán ennyire vak voltam? Ennyire nem figyeltem volna? Hirtelenjében nem is tudtam neki mit mondhatnék – Ez számít neked valamit?

Chanyeol egy egész vonzó fiú, de engem csupán baráti érzelmek fűztek hozzá. Bágyadtan pislogtam rá, nem tudtam hirtelen válaszolni. Chanyeol mosolya szélesebb lett, de keserűbb. Elhúzódott tőlem.

-         Nem így terveztem volna elmondani, de… Amikor meghallottam, hogy te és JongIn… - megcsóválta a fejét – Szerettem volna bizonyítani, hogy…

-         Hogy?

-         Tehát érdekel? – csillant fel a szeme reményteljesen.

-         Miképpen szerettél volna nekem bizonyítani? – kérdeztem naivan. Nem értettem, és jobb szerettem volna, ha békésen beszéljük meg ezeket a dolgokat, de rosszul döntöttem abban a pillanatban.

-         Megmutatom – mondta halkan, aztán közelebb lépett. Megsimogatta az arcomat, ijedten néztem rá.

Megfogta a kezemet és közelebb húzott magához. Akkor már sejtettem, hogy mire készül, de mégsem volt erőm, hogy eltaszítsam magamtól, s utána olyan gyorsan történt minden… Chanyeol megfogva tarkómat húzta ajkamat az övére, majd mikor mellkasának feszültem elkezdte becézgetni azt. Bizsergett az ajkam, a tarkóm, mikor nyelvével utat akart magának törni. Megijedtem, de mindezt hagytam. Nyelve azonnal rátalált az enyémre. Nyitott szemekkel hagytam, hogy tegyen amit akart, annyira lebénított a félelem.  Derekamnál fogva húzott magához, fenekemre tette a kezét és finoman rámarkolt. Felnyögtem, mire ő elmosolyodott. Pilláim elnehezültek, ahogy az ösztön vitt magával és szépen lassan visszacsókoltam. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem legrosszabb döntése. Ahogy magával ragadott a hév, úgy viszonoztam én is egyre hevesebben a csókolt, abban a pillanatban nem is voltam tudatában cselekedeteimnek, mígnem… Ijedten toltam el magamtól és zihálva néztem rá…

Idegesen masszíroztam orrnyergemet. Nem akartam erre gondolni, de még mindig éreztem csókját ajkamon. Nem szerettem mégis hatással volt rám. Ez lehetséges?

Ebben a félelemben voltam köteles bemenni próbálni, amit természetesen JongIn azonnal észre is vett. Aggódó tekintettel lépett hozzám közelebb, s miután odaadott nekem egy üveg vizet közelebb hajolt.

-         Mi a baj? – kérdezte csendesen. Válaszképpen csak lehunytam szemeimet – KyungSoo… ha az bánt, hogy…

-         Azzal nem volt semmi baj – mormogtam idegesen, de képtelen voltam bármit is mondani. Túlságosan is féltem a következményektől. Kavarogtak a gondolataim, nem tudtam hova tenni a két érzést, amit a két fiú iránt éreztem. Ezelőtt még nem volt ilyen.

-         Akkor? – faggatott tovább, de szerencsére közbe vágott a zene, ami azt jelezte, hogy folytatjuk a próbát.

A legrosszabb az volt, hogy nagyon sokszor találtam magamat Chanyeol mellett. Vagy a közvetlen közelében álltam meg, vagy véletlenül egymásnak mentünk, vagy egymás közelében ültünk le. Először fel sem tűnt, de amikor már vagy hatodszorra néztem farkas szemet Chanyeollal kissé megrémültem. Miért is kezdett el ilyen hamar közeledni? Mit csináltam, amiért ennyire felhívtam a figyelmét? Nem értettem, s inkább menekülni akartam ezek elől.

Próba után nem véletlenül iszkoltam a kijárat felé, de valaki utánam szólt. Ajkamba harapva tartottam kezemet a kilincsen, majd vettem egy mély levegőt. Nem fordultam meg, vártam.

-         KyungSoo – szólított meg ismét Chanyeol – beszélhetnénk?

-         Nem, nem szeretnék veled beszélgetni! – fordultam vele szemben. Üvöltött rólam, hogy félek mindattól, amivel szemben állok – Miért csinálod ezt? Ha tudod, hogy én és JongIn…

-         Azért mert… - elgondolkodott – mert látom, hogy JongIn mellett nem vagy boldog. Nem is törődik veled! Nem is megy oda hozzád sohasem! Fogadjunk, hogy egyedül csak a fürdőben mozdult rád…

-         Ehhez neked igazán semmi közöd – mondtam komoran. El akartam zárkózni, nem akartam vele beszélgetni. De lelkem egy része kíváncsi volt, amit nem tudtam elfojtani. Kíváncsi volt, ki akarta tapogatni a határaimat. Valóban igaza volt. Kai nemigen volt velem manapság. Sőt, amióta a bandában vagyunk, olyan érzésem van, mintha nem is lennénk együtt, de erről Chanyeolnak nem kell tudnia, nem engedhetem neki. Mégis győzelemittasan mosolygott, érezte, hogy nem mondott hülyeséget. Nagyot sóhajtva néztem rá. Nem akartam erről beszélgetni… vagyis…

-         Szereted őt?

-         Ez ostoba kérdés… - JongInnel nem használtuk ezt a szót, számomra ismeretlen volt az a fogalom, s maga az érzés is. Ő pedig túlzottan reális, nem hitt ezekben a dolgokban, csupán erős és tartós kapcsolatokban hitt, amik támaszt nyújtanak az embereknek. Talán ő ezért nem is számolta azt, hogy mennyi ideje voltunk már együtt, nem is számolt semmit ezzel kapcsolatban.

-         Válaszolj rá! – villant meg a szeme. Csak néztem rá, nem tudtam hirtelen mit szabad mondanom és mit nem. Nagyot nyeltem – Tehát nem szeret!

-         Nem erről van szó! Csupán a mi kapcsolatunk…

-         Én szeretnélek, sőt… - vágott a szavamba. Sápadtan néztem csillogó szemeibe. Szeretne? És meg is mutatná, hogy mi a szeretet? Mi az, hogy szeretlek? Egy pillanatra sikerült elbizonytalanodnom. Chanyeol teljesen más volt, mint Kai.

Azonban nem tudtuk befejezni a beszélgetést, mert az említett abban a pillanatban meg is jelent Chanyeol háta mögött. Komor tekintettel nézte az előtte lévő fiút, mintha csak megérezte volna, hogy mi miről beszéltünk. Megfagyott a levegő, mindenki csendben állt és nézett, valamiféle válaszra várva.

Én pedig aggódtam. Aggódtam az elbizonytalanodásom miatt, az érzéseim miatt, a kételyeim miatt. Nem értettem ezt a helyzetet, s most az a személy, akivel eddig mindig meg tudtam beszélni az ilyen gondjaimat, annak most nem mondhattam semmit. Sóhajtva léptem JongIn mellé, ő pedig átkarolta a vállamat.

-         Mehetünk öcsi? Hazaviszlek! – mondta sugárzó mosollyal, mire egy aprót bólintottam. Chanyeol szikrázó tekintettel nézte őt, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy JongIn kivigyen az ajtón, aztán már nem láttam.

Csendben ültem az autóban a gondolataimba feledkezve. Kívülről úgy tűnt, hogy az utat bámulom nagy érdeklődéssel, de fel sem tűnt, amikor JongIn azért fékezett, mert megérkeztünk hozzá. Sötét volt már. Meglepetten konstatáltam, hogy leállítva az autót korom sötétség uralkodott bent, csupán a légzését hallottam.

-         Akarsz beszélni róla? – kérdezte végül csendesen. Hangján érződött, hogy feszült. Vajon sejthet valamit.

-         Milyen szerelmesnek lenni? Miért ítéled el ennyire? – fakadtam ki. Ez volt az egyetlen bizonytalanság, amit nem értettem, s ami esélyt adott arra, hogy Chanyeol is helyet kapjon az életemben. JongIn hallgatott egy darabig, majd felsóhajtott.

-         Szerelmesnek lenni bonyolult. Nem tudott pontosan meghatározni, mert mindenki életében más. Gyors és kíméletlen, nagyáltalánosságban pedig lehetetlen. Ha szerelmes az ember megváltozik, azt hiszi minden jobb lesz, ha azzal lehet, aki iránt ilyen fokú érzelmek hajtják. A szerelem fájdalmas, mert ha valaki nem szeret viszont, vagy elmegy, akkor olyan veszteséget élünk át, amit van, aki sosem tud megemészteni. Nincs jó opció a szerelemben, mert mindig fáj vagy a végén, vagy az elején…

-         Akkor nekem is fájni fog? – éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.  Mind igaz volt, amit vele kapcsolatban éreztem. Fájt, hogy a bizonytalanságom okot ad arra, hogy elvesztem.

-         Mit érzel KyungSoo?

-         Én… én… - zavarodottan néztem magam elé, s ahelyett, hogy a kérdésre válaszoltam volna, kifakadtam – Nem tudok neked hazudni! Csókolóztam valakivel! Valakivel, aki azt mondta nekem, hogy ő szeretne! Te sosem mondtad ezt nekem, sőt szerinted a szerelem rossz dolog. Csak lógtunk a levegőben, ami még inkább zavarodottabbá tett! Pedig olyan furcsán éreztem! Hevesen vert a szívem, melegség öntötte el, gyomrom összeszorult. Rosszul éreztem magam, ha nem láttalak, de ez oly gyakorivá vált, hogy már fel sem tűnik. Én… elbizonytalanodtam – ekkor sírtam el magam. Szipogva töröltem meg orromat – nem tudom most már, hogy mi a jó és mi a rossz… Én…

Ebben a pillanatban JongIn elkapta az arcomat és nyomott egy csókot az ajkamra. Először lassan, mintha csak becézgetne, majd szépen lassan birtokba vette azt, ami valóban az övé volt. Viszonoztam csókját, azt a megszokott kellemes érzést, ami biztonságot adott. Kezeibe fogott, ujjaival arcélemet simogatta, aztán elengedett. Halk cuppanással váltunk el egymástól. Ajkamba harapva kerestem tekintetét a sötétben.

-         Ne haragudj rám – suttogtam neki, de nem válaszolt. Megcsókolta orromat, ajkamat, államat, majd homlokát az enyémnek döntötte.

-         Sss – ekkor újabb csókba vont, valamivel hevesebben, amit nem tudtam, hogy mire véljek. Bizonytalanul simítottam végig mellkasán, miközben ő egyre közelebb mászott hozzám. Nyelve azonnal utat tört számba, birtokba véve azt, elmélyítve a csókot. Halkan belenyögtem a csókba, ami mosolygásra késztette őt.

Heves volt, de hihetetlenül jól csinálta. Ahogy egyre inkább levegőhiányban szenvedtünk, úgy kezdett felfedező útra indulni ajka és kezei egyaránt. Nyakamat csókolgatta, harapdálta, ami nagyobb nyögéseket váltott már ki belőlem. Közben kezével pulcsim alá nyúlt,s a hidegtől megborzongtam. Zihálva kerestem őt, hajába túrtam, ahogy a hangos cuppogását hallgattam és édes ajkait élveztem bőrömön.

-         Y-yah – szóltam neki, de ekkor újra ajkaim estek áldozatul. Nem is próbálkoztam tovább, csak engedelmeskedve viszonoztam csókját. Régen volt már, hogy így csókolt, hogy így érintett, volt most ebben valami különleges. Kis idő múlva viszont ő törte meg a csókot, elengedett és kiszállt a kocsiból. Hangosan kapkodva a levegőt, nagy szemekkel néztem utána, majd amikor kinyitotta az ajtót mosolyogva segített kiszállni.

-         Gyere – mondta csábos hangon. Éreztem, hogy gyűlik bennem a feszültség, ám ez most más volt. Kissé zavarban éreztem magam, mert ez a kisebb csókcsata meghozta a hatását és hát… Pirulva húztam össze magam, miközben ő az ajtóval bajlódott, aztán mikor kattant a zár, s az ajtó kinyitódott egy nagyobb csókot nyomva ajkamra belökött a házba.

Halkan nyögve figyeltem mit tesz velem. A sötét folyosón hangos puffanással csapódtam az ajtónak, amikor ismét nekem esett. Vadul csókoltuk egymást, már én sem voltam rest viszonozni. Átkarolva nyakát, haját cirógatva élveztem őt, amikor hirtelen nekem lökte a csípőjét. Nyögve szakadtam el tőle. Ilyet még soha nem csinált. Fülig vörösödve kerestem a lámpát. Felkattintottam, mire széles vigyorával és csillogó szemével találtam szembe magam.

-         Mit akarsz? – kérdeztem nagy szemekkel. Kíváncsi voltam, vele szemben is kíváncsi voltam. Sőt, talán erősebben is, mint Chanyeollal. Tényleg, még csak nem is mondott semmit arra, hogy mit tettem.

-         Szeretni téged – suttogta ajkamba.

-         Szeretni? – döbbenten néztem rá, miközben mellkasát simogattam.

-         Tényleg nem foglalkoztam veled, de… ez nem azért volt, mert már nem éreztem irántad semmit. Túlságosan is belefeledkeztem a szerepembe. Nem akartam, hogy bárkinek is feltűnjön, meg aztán – megsimogatta nadrágomon keresztül merevedésemet. Ajkamba harapva fojtottam el kikívánkozó nyögésemet. JongIn vigyora még szélesebb lett – meg aztán… nem is akartalak megijeszteni a vágyaimmal.

-         A… - nagyot nyeltem – vágyaiddal?

-         Pontosan - mormogta fülembe, majd ott kezdett el csókolgatni, harapdálni. Felsóhajtva hunytam le a szememet. Alig tudtam megtartani magamat, ha nem kapaszkodom belé és a kilincsbe biztos vagyok benne, hogy már rég összeestem volna.

Halkan kuncogva húzott maga után a folyosón. Sikeresen levertük, ami mozdítható volt, de szemlátomást ez JongInt teljesen hidegen hagyta. Zihálva faltuk egymást, miközben ő pulcsimat lehúzva pólóm alá nyúlt, s attól is megszabadított. Félmeztelenül álltam előtte. Nagy tenyerével végigsimított mellkasomon, majd megállva, mintha csak egy kis pihenőhöz érkeztünk volna nyomott a falnak és csókokkal hintette be az eddig simogatással kényeztetett felületet.

Szívem vadul dübörgött, testem reszketett a kíváncsiságtól. Halk nyögéseim pedig csak bíztatták őt a folytatásra. Még soha nem szeretett így. Meglepett, de egy cseppet sem bántam. Már el is felejtettem, hogy miért voltam annyira ideges…

A hálószobába érve az ágyra fektetett. Fölém tornyosulva tapadt ismét ajkaimra, miközben csupasz mellkasomat simogatta. Én sem akartam adósa maradni. Finoman lehúztam róla pólóját, élvezettel viszonoztam hasonlóképpen, mint ő, majd egy apró csókot nyomtam felsőtestére. Felsóhajtott. Mikor láttam, hogy ezzel örömet szerzek neki bátortalanul fordítottam az álláson, s csípőjére ülve hintettem be csókokkal. JongIn hátra vetett fejjel sóhajtozott, ami borzasztóan tetszett. Ezt én hoztam ki belőle. Ajkai elnyíltak, majd mikor nyakához értem felnyögött. Mély, irdatlanul vonzó hangon. Nagyot nyeltem, éreztem, hogy nyomja valami a fenekemet csípőjén. Fülig pirulva akartam leszállni róla, de ő megragadott. Szemeit felnyitotta, majd tenyerével megfogva derekamat mozgatni kezdett. Nagyon zavarban voltam, de azaz érzés annyira intenzív volt, hogy képtelen voltam nem hangoztatni azt, hogy jól esik. Kis idő után már én is segítettem neki, s egyszerre nyögtünk, ahogyan a vágy úrrá lett mind a kettőnkön. JongIn morogva húzott tarkómnál fogva magához, s forró csókba invitált. Csípőm eközben folyamatosan mozgott.

-         Ah… elég lesz – nyögte a számba, majd fordított az álláson és levette rólam a nadrágot. Mosolyogva markolta meg a tagomat, amire egy ijedt nyögés szakad ki számon. Minden egyes mozdulat valamiféle hangot váltott ki belőlem, amitől az egész fejem vörössé vált. Nagyot nyelve néztem a szemeibe, amikor alsómtól is megszabadított. Lehunytam szememet. Szégyenlős voltam, de nagyon. Ekkor megérintett, ismételten nyögtem, a korábbiaknál is hangosabban. JongIn pedig folyamatosan olyan dolgokat mondott, amitől még inkább zavarban voltam. Kínozta testemet, valósággal reszkettem alatta, amikor végre elengedett és rám borulva kényeztette tovább a nyakamat.

Nem tetszett, hogy ruha nélkül vagyok, így belé kapaszkodva próbáltam rejtegetni magamat, de hamarosan már ő rajta sem volt semmi. Pirulva néztem máshová, miközben fülcimpámat nyalogatta. Kezdett úrrá lenni rajtam a félelem, nem tudtam mire számítsak ezután.

-         Vigyázok rád – suttogta fülembe és ráharapott. Felnyögtem – Bízol bennem?  - kurtán bólintottam, mikor megragadta fenekemet és csípőnket összedörgölte. Jesszusom. Azt hittem abban a pillanatban elmegyek… Jól esett, hogy végre törődött velem, de akaratlanul is bennem volt a félsz. JongIn sokáig nem tett egyebet, csak csókolgatott, simogatott, amibe elég hamar belemerültem, így nem vettem észre, hogy közben lent miképpen mesterkedik. Szétnyitotta lábaimat, amik között csípőjét finoman dörgölte az enyémhez. Csak akkor eszméltem fel, hogy mivel is állok szemben, amikor három ujját benyálazta és nézett rám. Vörösen kerültem a tekintetét, mire vigyorogva csókolt szájon művelete után.

-         Olyan aranyos vagy így – suttogta, miközben ujját fenekemhez dörgölte. Felnyögtem, majd lehunyt szemekkel koncentráltam.

Meglepett, rekedtes nyögés szakadt ki belőlem, amikor első ujját elmerítette bennem. Zihálva néztem fel rá, kapaszkodtam vállába, míg ő álkapcsomat csókolgatta. Olyan furcsa érzés volt, de mégis… S elég hamar hozzá is szoktam. De ez csak az elején volt így. Miután a másik két ujja is társult, már hevesebben vettem a levegőt és fájdalmasan nyögdécseltem. Sokszor helyezkedtem, sokszor kellett megállnunk, amiért egy kissé szégyelltem is magam, azonban JongIn végtelenül türelmes volt. Ahányszor meg kellett állnunk, annyi helyen kényeztetett, simogatott, nyugtató szavakat suttogott fülembe.

-         Minden rendben? – kérdezte halkan, miközben hajamat cirógatta. Bágyadtan bólogattam – Akkor tovább mehetek? – ismételten bólogattam. JongIn halvány mosollyal csókolta meg ajkamat – Vigyázok rád!

Lehunyt szemekkel igyekeztem csókjára koncentrálni. Nem kellett sok idő, hogy megtanuljam, ezzel egy kissé el tudok vonatkozatni, még akkor is, ha fáj. De ez sajnos kevés volt. Bár óvatos volt, mégis megérzetem. Fájdalmasan hangos nyögéssel szakadtam el tőle, pánikba esve kapaszkodtam belé könnyes szemekkel. Nem mozdult. Finoman csókolgatott. Hangosan zihálva karmoltam vállát és bújtam nyakába, mint egy biztonságra éhes kisgyerek. Ajkamba harapva tűrtem, ahogyan teljesen bennem vagy, de piszkosul fájt. Átkaroltam nyakát, belélegeztem illatát. Hallgattam, ahogyan élvezettel nyögött és megcsókolta vállamat. Folyamatosan nyugtatott, hol szavakkal, hol csókokkal, ami szépen lassan el is érte a hatását.

Ahogy kezdtem megszokni őt, s finom mozgása is egyenletes ritmusban kényeztetett, elkezdtem élvezni. Nyögéseim már élvezettel telítődtek, s olykor a szemébe nézve hagytam, hogy a vágy magával ragadjon…

Mindez csak percekig tartott, miután mind a kettőnket utolért az orgazmus, s JongIn összetakarított, visszafeküdt hozzám és magához húzott. Milyen régen is feküdtem mellette. Bár zavart, hogy még mindig ruha nélkül voltam, de a takaró alatt, testéhez bújva viszonylag megnyugtató volt.

-         Nos, még mindig bizonytalan vagy? – kérdezte mosolyogva, s nyomott egy puszit a fejem búbjára. Válaszképpen csak megráztam a fejem.

Sosem tudtam, hogy milyen érzés, de valahogy úgy érzem ez a szerelem. Mert a fájdalom mellett olyan mértékű melegséget éreztem, amit nem tudott volna pótolni semmilyen más barátság. Halvány mosollyal bújtam oda hozzá. Már nem voltam bizonytalan. Chanyeollal szemben is igazságos akarok lenni, s tudom, hogy beszélnem kell majd vele. De nem bántam, mert sikerült olyan erős bizonyosságot szereznem, amit még az ő csókja sem rombolhatott le.

-         Azt hiszem, szeretlek – mondtam bátortalanul, mire felnevetett.

-         Hiszed?

-         Tudom!

The End

Nos, a végére érve gondoltam itt is, akár az Érdekbarátság ficim prológusánál (amely már úton van), itt is szeretném elsősorban megköszönni, hogy elolvastátok az One Shotot. Bevallom először csak egy részt terveztem, de a biztatásotok erőt adott a folytatáshoz. Mivel One Shot, ezért nem tervezek több részt és így is sok befejezetlen ficc vár még arra, hogy folytassam, szóval ha akarnám sem tudnám befejezni. Úgy érzem időben zártam le :)
Azonban, akár az Érdekbarátság prológusánál, itt is fel szeretnék tenni nektek pár kérdést, mert továbbra is éhesen várom a véleményeteket, és tudom, hogy néha nehéz szavakba önteni azt, amit gondolunk. Nehéz elmondani, hogy mi is az, ami tetszett/nem tetszett az adott történetben, s Vivi barátnőm segítségével (aki az ötlet megalkotója volt :) ) az ő tervét használva segítek nektek ^^

1. Mit gondoltok Kai és KyungSoo kapcsolatáról?
   (itt nem feltétlenül az első részre gondolok, hanem összességében)
   
2. Mit gondoltok KyungSoo visszahúzódó természetéről?
   
3. Chanyeol próbálkozása bennetek milyen véleményt formált?
   
4. Milyen lett  a befejezés? ><
   
5. Ti mit tettetek volna Do helyében?
   
6. Így a végén, milyen hosszúnak ítélitek meg KyungSoo és Kai kapcsolatát?

Előre is köszönöm a véleményeket, remélem sok olvasó nevét viszont látom majd a többi ficimnél, One shotomnál. És még egyszer nagyon szépen köszönöm!

My life KaiSoo (18) 2.

My life

„Szívem egy emléket kulcsra zár, melynek börtönében hangosan kiált rám!”

(Eleanorh)

Ha azt kéne mondanom, hogy az életem egyenesbe jött, s nincs semmi gondom a világon, hazudnék. Igen, valószínűleg a legnagyobb hazugság lenne, melyet életemben kijelentenék. Hogy miért?

Mert attól függetlenül, hogy a karrierem újra a csúcs felé tört, belül ugyan az a KyungSoo maradtam, mint eddig, aki bár erősebb támasszal rendelkezett, mint eddig, mégsem nevezném magamat egy stabil lelkivilágú embernek. Tíz új, ismeretlen arcot kellett memorizálnom, névvel párosítanom és velük kommunikálnom. Roppant nehéz volt számomra, különösen az elején, hiszen az én antiszociális énem nem szokott hozzá a nyüzsgéshez. De ők jöttek és ismerkedtek, beszélgettek. Mindezt persze jó szándékkal, azonban felém nézve ez közel sem volt olyannyira megoldható, mint egy normális, jól szocializálódott embernél.

 Csendes, félénk, szűkszavú tagja voltam az EXO nevű bandának, míg JongIn az ellenkezője. Belőle csak úgy áradt a szó, a kisugárzása pedig úgy vonzotta a többieket, mint a mágnest, így nem csoda, hogy hamar barátokra lelt. Tehetsége is kiemelkedett a többiek között, s jó párszor féltékenyen lestük kitűnő mozgását, amiben ugyan sok munka volt, mégsem volt köztünk egy olyan ember sem, aki le tudta volna másolni ilyen tökéletesen a lépéseket. Főleg nem én. Rá kellett jöjjek ugyanis, hogy az éneklésen kívül analfabéta vagyok mindenhez, ami ehhez a szakmához szükséges. Voltaképpen semmire nem voltam jó, mindent mondani kellett, néha többször is, és azok sem lettek olyanok, mint amire én, illetve ők számítottak.

És mi van velem és JongInnal? Mentorommal, akire ez idáig felnéztem, s tanári pozíciója miatt engedett el egy darabig? Továbbra is közel állt hozzám, hevesen dobogó szívvel és pirosabb arcszínnel álltam közelében, aminek nehézségi foka a társaság volt, ami körülvett minket. Ők, ugyanis nem tudták, hogy velünk mi történt, illetve történik. Igazából, még magam sem fogtam fel igazán. JongIn lépése, mikor megcsókolt valamit elindított bennem, s azóta abban a ködben élek. Ha ugyanolyan szituációra került a sor, mint akkor, lábam megremegett, lélegzetem elakadt, s ugyanolyan finom volt a csók, mint akkor. Talán azért, mert borzasztóan ritkán történt, ugyanis alig volt egymásra időnk. De inkább neki volt kevesebb ideje…

-         Igazán megpróbálhatnál egy kicsit szocializálódni – korholt Kai szúrós szemekkel az öltözőben, miközben a nyakkendőmet igazgatta. Ingem gallérját felhajtotta, s néha akaratlanul is hozzáért nyakamhoz. Jelen pillanatban úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit idősebb testvére öltöztetett. Durcás tekintettel néztem rá, újabban ez volt az egyetlen fegyverem, hogy kifejezzem nem tetszésemet, amivel azt értem csupán el, hogy egy jót nevessen rajtam – figyelsz rám?

-         Nem vagyok süket! – feleseltem, mire szájon csókolt, amire azonnal elpirultam. Csak magunk voltunk az öltözőben, a többiek már rég kint bandáztak.

-         Légy egy kicsit nyitottabb, nem minden ember szőrösszívű szörnyeteg – folytatta monológját, s ekkor végzett nyakkendőmmel. Visszahajtotta a gallért és megfogta a fekete anyagot.

-         Én még mindig könyv párti vagyok – vontam meg a vállamat. Még neki se mindig tudtam beismerni, ha féltem az emberektől. Ez egyáltalán nem volt valami normális reakció.

-         De ezek a fiúk nagyon rendesek Do – simogatta meg fejemet – kérlek, próbálj meg egy kicsit nyitottabb lenni! – szomorúan néztem fel rá – Nem minden ember olyan rossz! Ők nem várnak tőled semmi olyat, amit nem akarsz! Ne rekeszd ki magad – suttogta, majd megfogta a kezemet és kivezetett az öltözőből.

A többiek már rég elfoglalták magukat. Természetesen senki nem volt egyedül, ugyan kialakult egy-két csoport, de mindenkit be lehetett sorolni valahová. Leginkább a kínai-koreai határ látszódott. Sokuk még nem volt annyira bátor, hogy kilépjen a megszokott körből. Bár Chen és Yixing egész barátságosak voltak.

JongIn már az öltöző ajtajában elengedte a kezemet, így mikor Baekhyun észrevett széles mosollyal lépett oda hozzánk.

-         Hamarosan jön a vezetőség és mehetünk – mondta izgatottan. Na, igen. Újra a hírnév felé. A debütálásunk napja bizony sokakban örömöt, míg bennem feszültséget keltett – nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig!

-         A te hangoddal? – kérdezte JongIn széles mosollyal az arcán – Ne butáskodj! – aztán fogta magát és magára hagyott Mr. nagyon jó hanggal. Meglepetten néztem magam elé. Ugyan már, csak megdicsérte.

Bakehyun félénk mosollyal nézett rám, de nem szólt semmit. Igazából nem tudott mit mondani, ahogy a többiek sem. Csak néztek rám, olykor mosolyogtak és ennyi. Vajon miért nem vagyok képes normális, emberi kapcsolatokat létesíteni? Tény, hogy JongIn társasága oldotta az antiszociális viselkedésemet, de mégsem volt elengedő ahhoz, hogy teljes mértékben leküzdjem azt.

-         Neked gondolom ez nem lesz új dolog – szólt hozzám kisebb szünet után Baek – a rivaldafény, a híresség meg minden…

-         De éppen olyan szokatlan lesz, mint nektek – feleltem, mire keserűen elmosolyodott.

-         Azért remélem ez nem úgy fog végződni. Most legalább nem vagy egyedül – csodálkozva néztem rá, s legbelül valami megmozdult bennem. Jó érzés volt ezt hallani.

A karrierünk beindult. Hatalmas sikereket értünk el együtt, közösen. S, ahogy telt az idő, úgy éreztem, hogy kezdek én is feloldódni. Egyre több emberrel kezdtem el beszélgetni, barátkoztam, szocializálódtam. De amilyen közel kerültem a többiekhez, egyre távolabb kerültem JongIn-től. És amint láttam, ez őt egy csöppet sem viselte meg. Engem viszont egyre inkább zavart, leginkább este, amikor legalább beszélgethettünk volna. Tudtam, hogy nem vagyok valami szórakoztató egyéniség, de ha eddig figyelmet szentelt rám, akkor elvárná az ember, hogy ez továbbra is így legyen. Sokáig őrlődtem ezen, azonban sosem adtam hangot elégedetlenségemnek.

Egy nap aztán kettesben maradtam JongIn-al a táncteremben. Egy újabb koreográfia betanulásának borzalmát éltem át, ami szokás szerint nagyon sokáig húzódott. És mivel egyedül csak neki volt türelme hozzám, nem volt kérdés ki marad.

-         Jobb láb hátra, bal kéz fel – utasított, mire reagáltam – a másik jobb lábad KungSoo – pirulva cseréltem lábat – bal láb előre, jobb kéz fel! Elölről!

Reménytelennek éreztem a dolgot, most különösen. És ezt valószínűleg Ő is észrevette, mert egyszer csak a zene közepén megállította a magnót, megfogott és leültetett a földre. Megszeppenten néztem rá.

-         Halljam! – fordult felém, tekintete ismét olvasni próbált szemeimből. Hiába, néha még éreztem, hogy elemző tanárként vizsgál – Mi bánt?

-         Semmi – vontam meg a vállamat hetykén. Csúnyán nézett rám.

-         Eléggé ismerlek, ahhoz…

-         Ó, dehogyis ismersz engem! – fakadtam ki valamivel hangosabban, mire JongIn mintha meglepődött volna – Egyáltalán nem törődsz velem! Amióta a bandában vagyunk úgy érzem magam, mintha nem is történt volna köztünk semmi! Tudod mi a furcsa? Amíg meg nem jelentél, azt hittem a lányokat szeretem, erre meg – meg sem várva, hogy befejezzem elkaptam az arcomat és egy csókot nyomott rá.

-         Ez megoldja a problémát? – kérdezte vigyorogva, de ettől csak még mérgesebb lettem.

-         Fordulj fel! – hörögtem, majd feltápászkodtam és kiviharzottam a táncteremből egyenesen az öltözőig. Ott magamra vágtam az ajtót és a fürdőszobába menekültem. Úgy hiszem mára elég volt a gyakorlásból, na meg JongInből.

Úgy éreztem nem veszi komolyan és ez rettentően frusztrált. Annyi minden kavargott a fejemben és annyi mindent meséltem volna neki az érzéseimről. De mintha már nem ugyan az a dolog lenne. Könnyebb volt elviselni a hírnév súlyát, ha megoszlott, azonban a problémáimnak jelentős része megmaradt. Féltem, bizonytalan voltam. És ez JongIn nélkül így is volt. Csupán azon kevés alkalmakkor élvezhettem egy kis nyugalmat, amikor velem volt. Három hónap telt el. Kezdtem úgy érezni, hogy valami megváltozott bennünk…

Beálltam a tus alá. A forró víz eláztatta megizzadt testemet, ellazította izmaimat, egyfajta védőburkot adva a hideg félelem elől. Gondolkodtam. Kettőnkön. A családomon, akik továbbra is ugyan úgy viselkedtek, az utolsó mondatán, amit a fellépésem előtti este mondott, Baekhyun mondatán a kezdet kezdetén és az eddigi élményeimen. Összefolyt emlék kavalkád, értelmetlen képet festve. Nyugodtabb volt az életem, mikor még nem volt senki velem, s most jelen pillanatban ezt az ürességet kívántam volna vissza.

Ebben a pillanatban egy hideg kéz ért a hátamhoz, amitől kis híján szívinfarktust kaptam, de még mielőtt leteremthettem volna az elkövetőt ajka a tarkómat súrolta. Zavaromban előrébb léptem a fülkében, elmenekülve a forró érzéstől. JongIn keze azonban visszarántott, csupasz mellkasának csapódott vizes hátam. Felsóhajtottam. Megsimogatta karomat, ajka vállamat ízlelgette, amire ismételten csak sóhajtozni tudtam. Mintha az eddigi, hangosan rikácsoló gondolataim elé, most egy hangszigetelt üvegfalat húztak volna. Némán dörömböltek, sziszegve néztek rám, de nem tettem semmit.

-         Sajnálom – suttogta fülembe. Zavarban voltam, mert még sosem csináltunk ilyet, ezért nemigen tudtam válaszra méltatni, vagy bármi reakcióra – hidd el nekem is hiányzol – megcsókolta állkapcsomat – de nem hiszem, hogy azt szeretnéd, ha mindenki erről beszélne – aztán nem mondott többet, csak csókolgatott tovább.

Zihálva döntöttem oldalra fejemet, amikor éreztem, hogy ajka lefelé vándorol nyakamon vizes bőrömet kényeztetve. Új dolog volt, viszont roppant intenzív. Aztán megéreztem kezét fenekemen. Zavartan nyögtem, el akartam húzódni.

-         Sss – tartott szorosan magánál JongIn, ijedten fordítottam hátra a fejemet – nyugalom!

-         Engedj el – suttogtam bátortalanul. Addig akartam kiszabadulni öleléséből, míg a varázsa alá nem kerülök újra – haragszom rád!

-         Éppen most akarlak kibékíteni – mondta csendesen, majd szabad kezét előre téve megérintette ágyékomat. Nagyot nyögtem – hallod már, hogy te is akarod?  - megráztam a fejemet. JongIn rekedt hangon kuncogott a fülembe. Nem tudtam őt megérteni. Igazából sosem ismertem annyira igazán, mint azt gondoltam. Természetesen lényegesebb dolgokat tudtam róla, mégis olyan szilárd személyét nem mutatta meg. Mint a homok, úgy folyt ki a tudás kezemből.

-         Mi a baj? – törte meg ismét gondolatmenetemet mély hangja. Szembe fordultam vele, komoran néztem rá – Foglalkozom veled – nyúlt arcomhoz, de elhajolok.

-         Félek, hogy ez is időleges – motyogtam, majd átbújtam karja alatt és kilépek a zuhanyzóból. Gyorsan magamra kaptam köntösömet és már futottam is ki a fürdőszobából.

Sokkal jobb volt, amikor még nem kellett ilyesfajta érzelmekkel foglalkoznom. Ez a fajta élet, melybe a szó szoros értelmében belerántott nagyobb érzelmi feldúltsággal járt, mintha mondjuk egy lánnyal lettem volna. Valahogy úgy éreztem, hogy a lány szerepe zúdult most rám, és ettől féltem. Hiszen milyen lehetőségeim vannak alárendelt félként? A kapcsolatok, a dominancia, s minden más sok volt nekem. A hanyagoltság hiányában pedig nem tudtam vele megbirkózni.

Kilépve a fürdőszobából a sporttáskámba pakolt cuccaimhoz sietem, hogy minél hamarabb felöltözhessek és eltűnhessek. Már éppen a pólómat aggattam magamra, amikor JongIn rosszalló jajgatását hallottam meg a hátam mögül. Igyekeztem úgy csinálni, mintha ez a legkevésbé sem hatna rám.

-         Mond, mégis mit tegyek KyungSoo? Mikor megismertelek még velem sem voltál hajlandó kompromisszumot kötni. A mentoroddal. Ez a kis elhatárolódás azt a célt szolgálta, hogy ismerd meg egy kicsit a környezeted! – mondta. Lazán az ajtónak dőlve nézett engem csillogó szemekkel. Vizes hajából még csöpögött a víz, ajka játékos mosolyra húzódott.

-         Mindig csak elemzel – mormogtam komoran – ahogyan most is azt csinálod! Szerinted ez normális? Mintha még mindig a diákod lennék! – JongIn meglepetten nézett rám, majd újra elmosolyodott – Ne csináld ezt idegesít!

-         Nem tudok megváltozni KyungSoo – ellökte magát az ajtófélfától és elindult felém. Nagyot nyelve néztem rá, ahogy hátra felé lépkedtem menekülés gyanánt. Mert tudtam, ha utolér… - Mindenkivel így viselkedem, ettől ne érezd magad kevesebbnek, vagy a diákomnak! Több vagy annál.

-         Nem hiszem el – jelentettem ki határozottan, amint elfordítottam fejemet arcától. Nem volt hová menekülnöm. Hátam az ajtónak ütközött, rámarkoltam a kilincsre, tekintetemmel valami másra összpontosítottam. De hazudtam volna, ha nem érzem meg forró leheletét, amint végigsimítja arcomat, szappanos illatát, és a nyirkos cseppeket hajáról, melyek a pólómra csöppentek. Ugyan is már nagyon közel volt hozzám.

-         Vonzódom hozzád KyungSoo – mormogta őszintén a fülembe. Ekkor felnéztem rá, mire mosolyogva megsimogatta az arcomat – és a vonzalom az, ami nem hagyja, hogy ilyeneket feltételezz rólam. Mind a ketten elvontak vagyunk. Az én filozófiám valamilyen módon súrolja a te életérzésedet! Értelek, érezlek…

-         De akkor sem tudlak mindig követni – motyogtam aggódva.

-         Csak kövess – majd nyomott egy csókot az ajkamra és elhúzódott tőlem. Felvette a kanapéról a táskáját, aztán nemes egyszerűséggel bement a fürdőszobába.

Pislogva néztem utána. Mély csend ereszkedett az öltözőre, ahogy magam elé meredve próbáltam megemészteni a történteket. Jól is esett, meg nem is. Ezek szerint sosem fogom igazán megérteni, de kövessem? Egy csomó mindent mondtam volna neki, erre elment…

Összeszedtem magam, felkaptam a táskámat és kiléptem az öltözőből, s tágra nyílt szemekkel néztem az ajtótól alig két méterre álló Chanyeolt. Lesápadtam. Vajon hallotta?

-         Szia – köszöntem neki bátortalanul. Nem válaszolt, csak továbbra is nézett – Én már végeztem, szabad a pálya…

-         JongIn még bent van – válaszolta halkan, majd lenézett a cipőjére aztán újra rám. Mind a kettőnk tekintetéből le lehetett olvasni, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Nagyot nyelve bólintottam. Legszívesebben sikítva rohantam volna el onnan szégyenemben. Szégyelltem volna másságomat? Talán.

-         Akkor azt hiszem megyek – mormogtam, mire most ő bólintott. Kikerültük egymást, és már ott sem voltam.

Ez a kis kellemetlenség egész héten emésztett. Nem tudtam leolvasni Chanyeol arcáról többé azt a döbbenetet, s nem is szóltam neki JongIn-ről, aki beszélgetésünk óta mindig igyekezett egy kicsit közelebb kerülni hozzám. Ennek örültem, de egy részem mégis tartott attól, hogy ezzel csak Chanyeolban erősítjük a hallottakat. És aztán? Na, igen! És aztán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy félek attól, hogy bandatársunknak eljár a szája, de akkor is hazudnék, ha csak hetykén megvonva vállamat azt mondanám hidegen hagy.

A dalszövegre meredve álltam egyedül a stúdióban. Össze kellett szedjem magam, a vezetőség eléggé kemény ütemtervet diktált, amivel menedzserünk nem szívesen szórakozott állását féltve. Itt mindenki sietett. „Addig üsd a vasat, ameddig meleg” alapon működött ez az egész kóceráj, az idolok, vagyis a mi rovásunkra. Ezek mellett a gondolatok mellett, azonban nagyon nehéz volt koncentrálni, így elég sok problémát okoztam, de végül is sikerült felvennünk a szöveget. Sóhajtva léptem ki a stúdióból.

-         Minden rendben? – kérdezte Baekhyun aggódó tekintettel. Csak bólintottam – Ez nem hangzott valami meggyőzően…

-         Nagy a hajtás – magyaráztam mosolyogva.

-         Ne is mond – sóhajtott fel fáradtan – és ha bele gondolsz ez még csak a kezdet. Tudod, ilyenkor annyira bánom, hogy ezek mellett nem lehet normális kapcsolata sem az embereknek. A barátaimmal sem tudok annyit foglalkozni, mint eddig és érzem, hogy ezt kezdik magukra venni. Te hogy vagy ezzel?

-         Nincsenek barátaim – mondtam vállat vonva. Baekhyun elsápadt.

-         Senki? Még egy osztálytárs sem? – kérdezte meglepetten.

-         Jobban élveztem a könyvek társaságát. Eléggé magamnak való voltam és még vagyok is. Eddig úgy éreztem nem szorulok emberi kapcsolatokra, aztán egyszer kiderült, hogy van tehetségem az énekléshez és ez felborította a régi rendszeremet.

-         De már nem bánod, igaz?

-         Annyira nem, mint az elején. Most már egy kicsit barátságosabbnak gondolom magam. Jó, ez is unszolás segítségével sikerült, de úgy hiszem elindultam a jó irányba – Baekhyun végig mosolygott, miközben beszéltem – Mi olyan mulatságos?

-         Sosem hallottalak még ennyit beszélni! Gyakrabban kéne, mert nem beszélsz hülyeséget – egy újabb kijelentés Baekhyuntól, ami jól esett. Nem olyan rossz srác, kedveltem őt.

Késő este volt, amikor a csapat nagy része elhagyta a tánctermet. Chanyeol, Sehun és én maradtunk egyedül ott piszmogva. Ők ketten még beszélgettek egymással. Jókat nevettek, valami buliról volt szó, ahová menni készül majd a csapat a fellépésünk után. Én nekem is el kéne mennem? Sosem voltam bulizni, sem kikapcsolódni? Jó, az ötéves gyerekzsúrom nem nevezhető egy durva After partynak, de mindössze ezt tudhattam magamnak. Azt hiszem ezt nem fogom hangoztatni senkinek, még JongInnek sem.

Miután összeraktam a cuccomat, addigra Sehun már nem volt sehol. A kellemetlenség ellenére nekem is sietnem kellett, ezért elköszönve Chanyeoltól az ajtó felé indultam.

-         Várj csak! – szólt utánam. Ajkamba harapva torpantam meg, de nem fordultam vissza – Kérdezni akarok valamit!

-         Mennem kell, sietek – mondtam, miután összeszedtem magam annyira, hogy felé forduljak teljes testtel.

Chanyeol elmosolyodott. Szemei vidáman, vagy inkább kárörvendően csillogtak, amikor elém sétált. Éreztem, hogy elvesztem azt a maradék bátorságomat is, ami még rendelkezésemre állt. Nagyot nyelve figyeltem rá.

-         Hallottam valamit, amiről nem tudom eldönteni, hogy igaz vagy sem… - kezdte.

-         Ha pletyka, nem érdekel – vágtam a szavába, mosolya szélesebb lett.

-         Ha valóban igaz, amit hallottam, az bizony elég sok embernek fejtörést okozhat, igaz? – lépett hozzám közelebb – Miért?

-         Nem értelek – léptem egyel hátrébb, mire megfogta a karomat.

-         Azt kérdeztem miért? – mondta valamivel hangosabban. Ijedten néztem szemeibe, valami nem stimmelt.

-         Mert ilyen vagyok! Vagy mire vagy kíváncsi?

-         Miért vele?