My life KaiSoo (+16)

My life

„Különleges tehetséged van. Engedd, hogy szárnyakat bontson benned!”

(Eleanorh)

Sztárhírek

Hullócsillag

„Az alig tizenhat éves Do Kyung Soo szenzációs sikereket aratott az idei Koreai Singer Star énekversenyen. Hangja valósággal elkápráztatta a közönséget, mely hatalmas vastapssal jutalmazta a fiatal tehetséget. A fiú elmondása szerint, csupán családja unszolására mutatta meg a világnak hangját, ezzel mintegy lavinát indítva el életében…”

-

„A fiatal tehetség csak egy hónapja került rivaldafénybe, szemlátomást nem örül a hírnévnek. Édesanyja interjúja alapján a félénk Do Kyung Soo-nak időre van szüksége, hogy lépést tartson az eseményekkel…”

-

„Dél-Korea legjobb tehetségeket felkaroló iskolájában fog tanulni a fiatal „énekes csillag”. Bár Do Kyung Soo nem sokat mutatkozik a kamerák előtt, s interjút sem adott eddig, a világ még mindig kíváncsian várja a kis tehetséget…”

-

„Do Kyung Soo kórházba került! Az alig pár hónapja lett híres kis csillag meg nem erősített hírek szerint öngyilkossági kísérletet követett el. A fiatal fiút már kórházba szállították…”

Az utolsó ruhadarabot is elpakoltam a szekrényembe. Az üres bőröndöt betoltam az ágyam alá, majd nagyot sóhajtva ültem le magam elé meredve. Két napja jöttem ki a kórházból, de mégsem éreztem rendben magam. Az ember abban reménykedik, hogy miután már olyannyira felütötte fejét a baj, hogy orvoshoz kell vele fordulni, akkor a kezelések után jobban érzi majd magát. Aztán csalódottan tapasztalja, hogy mégsem így van. Hogy a dolgok változatlanok maradtak, hiába a segítség, a bíztató szavak, vagy bármi más, mely az elmúlt egy-két hétben ért. Összefolytak a napok, nem tudtam mennyi időt töltöttem kórházban.

Anya nyitott be a szobámba, arcán barátságos, mégis óvatos mosoly. Nem szólt egy darabig hozzám, csak leült mellém és óvatosan megsimogatta arcomat.

-         Hogy érzed magad? – kérdezte csendesen.

-         Jól vagyok – néztem rá halvány, „reményteljes” mosollyal – nem kell aggódnod – fogtam meg kezét, mire szeme boldogan csillogott.

-         Pihenj csak, aztán ha eljön az idő – felsóhajtottam. Nem adták fel, hogy továbbra is „híres” legyek. Nem értették meg, s talán nem is akarták megérteni mivel járt nekem ez – akkor majd beszélünk róla.

Aztán a beszélgetés itt véget is ért. Anya és fia kapcsolat megszűnt létezni, számára már más volt a fontos. De nem hibáztathattam érte. A szegényég megrágja az embert, sebeket ejt, s amint megérzi a pénz „gyógyító” erejét, elhiszi, hogy ez a boldogság kulcsa.

Tanácstalanul néztem magam elé a halvány fényben úszó szobában. Idegennek éreztem magam ebben a környezetben, hiába volt a saját helyem. Egy év telt el azóta a bizonyos esemény óta, ami által felborult az életem, s olyan dolgokba hajszoltak bele, amire nem álltam készen. Mert a hírnévre készen kell állni? Most biztos kinevettek. Persze, aki éhes szemekkel várja, hogy híres legyen, nem tudja megérteni a helyzetemet. Nem tudja elképzelni mekkora nyomás nehezedett rám egészen idáig, hogy mennyi mindent vártak el tőlem, hogy meddig kellett elmennem, hogy végre észrevegyék, hogy belebetegedtem.

És a nyugalom egy röpke pillanatig tartott. Hiszen a szüleim továbbra sem mondta le arról, hogy híres legyek és az is maradjak. Két elcseszett hétig tartott ez a szünet, és azt is hogyan? Komoran néztem a bekötözött karjaimat, melyek még mindig tisztán emlékeztettek arra bizonyos napra, annak bizonyos percére. Ez kellett hozzá…

Ahogy azt megjósoltam ott az ágyon ülve, egy héten belül a szüleim újra próbálkoztak. Éppen vacsoráztunk, apa kíváncsi tekintettel fürkészte mostanra állandóan sápadt arcomat.

-         Remélem jobban vagy – dörmögte szenvtelenül, melyből a törődés csak úgy „áradt” – beszéltem egy igen neves énektanárral, aki megnézne téged egy fellépéseden – magyarázta. Döbbenten néztem fel, félénk pillantásom azonnal haragra gerjesztette őt – Jaj, ne nézz már ily bután! A legjobb tanár fog téged felkarolni, ha szerencsénk van. És onnantól kezdve fiam ismét híres leszel!

Csend telepedett az ebédlőre. Anya érdeklődve figyelt, apa pedig összeráncolta a szemöldökét. Nem erre számított, azt hitte örülni fogok. Most mégis, nagyot nyelve, idegesen néztem rájuk. Bizonytalan pillantásom pedig elárult mindent.

-         Talán várnunk kéne még ezzel – mosolyodott el anyám, a maga szelíd szeretet árasztó kisugárzásával – KyunSoo lehet, hogy még…

-         Nem lesz még egy ilyen lehetősége. Addig kell ütnünk a vasat, amíg meleg. A fiam még fiatal, s már most lekörözne jó pár énekes tehetséget. Nem hagyom, hogy elvesszen a süllyesztőben! – anya egyetértően bólogatott.

És ennyi is volt. Azt nem kérdezték, hogy én mit gondolok a helyzetről, hogy készen érzem-e magam, hogy újra elinduljak ezen az úton. De hát miért is panaszkodok? Mert egy idő után az a jó, amit úgy szerettem, olyan kemény és kíméletlen hajszolásba csapott át, amivel hirtelen, tizenhat éves fejjel nem tudtam mit kezdeni. Tudom, még mindig nem értitek meg.

 Ahogyan a szüleim sem értették meg. Így jutottunk el addig a „bizonyos” fellépésig, ahol már a tanár is jelen volt. Anya megigazította nyakkendőmet, csillogó szemekkel nézett fel rám.

-         Nagyon büszke vagyok rád – suttogta – hidd el mostantól jobb lesz –némán bólintottam.

A színfalak mögött álltam. Körülöttünk sürögtek, forogtak az emberek, mindenki végezte a dolgát. Csak én éreztem magam kényelmetlenül. A régi énektanáromat hiányoltam, akinek megszokott rituáléja, ha minimálisan is, de megnyugtatott. És most kapok egy másikat? Miért? Egy rakás kérdés volt fejemben, melyből már egy jó hosszú listám lett volna, mégsem tettem fel egyiket sem.

-         Itt is vannak – susmogta anya, majd mellém állva rámosolygott apámra és a meglepetésemre fiatal tanáromra.

-         És itt az én fiam – kezdte apa, egy vidám mosoly keretében.

-         Kim Jong In – nyújtotta kezét a fiatal mentorom – örülök a találkozásnak – barátságos szemeivel fürkészte zavart arcomat.

-         Do Kyung Soo – mormogtam és elfogadtam a kezét. Erős, határozott kézfogás volt. Tekintete továbbra is az arcomat tanulmányozta. Miután elengedtük egymást, apám felé fordultam, aki továbbra is engem fényezett, de Kim Jong In, mintha meg sem hallotta volna. Szemem sarkából láttam, hogy engem figyel. Boncolgatott, elemezgetett, fejtegetett, mindezt csak a nevem alapján.

-         Köszönöm uram, de úgy gondolom csak akkor tudok pontos képet kapni KyungSooról, ha magam is látom és megfigyelhetem. Az éneklés nem minden, fontos szerepet játszik a lélek, ami ha túl zavaros… – ijedten néztem rá, mire elmosolyodott. Honnan tudja? Természetesen nem titok az öngyilkosságom, de miből gondolta, hogy még most sem voltam teljesen rendben? Zavart tekintetem elég megerősítést adott. Tanárom kuncogva fordult a szüleim felé, akik továbbra sem győztek agyon dicsérni. A feszültség ekkor újra fojtogatni kezdett.

Egy szimpla fellépésről volt szó. Párszázas közönség, egy apró művelődési házban. Nem ütötte fel sok ember fejét, de mégis voltak annyian, hogy érdemes legyen megtartani a műsort. Rajtam kívül még nyolcan énekeltek. A negyedik voltam. Idegesen pásztáztam a kíváncsi tekintetű közönséget, míg felkonferáltak. A taps után pedig vártam, hogy az alapzene elinduljon.

Az utolsó pillanatban megpillantottam a családomat. Mosolyogva néztek rám, bíztató, csillogó szemekkel, megint teljesítményt várva tőlem. Mert csak akkor néztek így rám, boldogan, büszkén, mikor azt tettem, amitől féltem, amit nem akartam. Szemükben csak akkor voltam az ő fiúk, ha itt álltam. Egyre nagyobb gombóc dagadt a torkomban. Szemeim kissé bekönnyesedtek.

Elindult az alapzene. Lágy ritmusát figyelve pontosan tudtam, hogy mikor kell kezdjek. Sóhajtva emeltem számhoz a mikrofont, ajkaim elnyíltak, szememet lehunytam. Vártam, vártam és… Feszült csend követte az alapzene mostanra monotonná vált ritmusát. Könnyes szemekkel pillantottam fel.

Apám komoran intett kezével, hogy csináljak már valamit, anya pedig aggódva rágcsálta az ajkát. De nem történt változás. Továbbra is szótlanul álltam a tömegre, majd végül Kim Jong In-re meredve. Ott ült apámék mellett, karba font kézzel, érdeklődve tanulmányozta arcomat. Sötét írisze csillogott a tompa fényben, ujjaival finoman simogatta elnyílt ajkát, majd csak bólintott.

A zene mindeközben elhallgatott, kínos csend telepedett a nézőtérre. Nem voltam képes megszólalni. Ebben a frusztrált állapotban igyekeztem le a színpadról. Hajamba túrva kerültem ki a szervezőt, aki sápadt arccal követett szeméve, majd bezárkóztam abba a picike öltözőbe, ami rendelkezésemre állt. Sóhajtva vágódtam le a kopott székre, kezembe temetve arcomat. Szemeim égtek a sírás utáni vágytól, ajkam remegett a feltörni készülő zokogástól, a z újabb kudarctól, ami még inkább arra bíztatott, hogy nekem semmi keresnivalóm ezen a pályán. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Az, ami eddig olyan magától érthetőd volt, most egyszerűen képtelen voltam rá. A hangom elveszett, teljesen leblokkoltam, de miért?

Ebben a pillanatban lépett be anya az öltözőbe, magával hozva az összes feszültséget, amit mostanra sikerült egy nagyon kicsit lecsillapítanom.

-         Ne aggódj fiam, valószínűleg ez csak egy átmeneti dolog – motyogta, ahogy mellém lépett és megsimogatta a karomat.

-         Még hogy átmeneti! – sietett be apám, majd kis híján rávágta az ajtót az utánuk siető „újdonsült” tanáromra – Mi a fene történt veled? Ez lett volna az áttörés – csak némán hallgatva néztem rá. Ő nem értette meg, anyám csak felszínesen. Továbbra sem tudtam megszólalni, ahogy egyik leteremtés után sem – Mondj már valamit! – csattant fel bosszúsan apám.

-         Ha megengedi  közbeavatkoznék – szólt közbe ekkor újdonsült mentorom, mire minden tekintet felé irányult – Nem gondolom, hogy azzal eredményt érnénk el, ha csak megszidjuk KyungSoo-t. Minden eges reakciónak oka van. KyungSoo nyílván még nem áll készen arra, hogy visszatérjen.

-         De hiszen el sem kezdte… – bosszankodott apám.

-         A ránehezedő stressz az, ami meggátolja abban, hogy ugyan úgy teljesítsen, mint azelőtt. A kudarc nagyon sokban befolyásolja a további teljesítést. Az öngyilkossági kísérlet bizonyítja, hogy itt még korán sincs megoldva a helyzet – ekkor tekintete újra rám tévedt. Volt benne valamiféle megértés, barátság és némi bizalom. Ajka mosolyra húzódott – Nem lehet erőszakkal kibontakoztatni a tehetséget, időre van szüksége – mintha csak a fejemben olvasott volna. Sokáig álltam a tekintetét, végül zavartan néztem inkább más merre.

-         Mit javasol? – kérdezte anya egy kisebb szünet után. Tanárom ekkor elkomorult. Rideg tekintettel nézett szüleim felé, majd felsóhajtott és így szólt:

-         Hagyják élni és én híressé teszem – szavai visszhangoztak a fejemben. A kemény szavakat pedig eltökélt pillantása pecsételte meg.

Két hét telt el a művelődési házban történt kudarcom óta. Azóta nem is történt semmi érdemleges. A szüleim ismét elfordulva tőle végezték mindennapi teendőjüket. Nekem pedig az iskolai pótlás és a pihenés volt a feladatom. Nem kellett kétszer mondani, mindig is magamnak való zárkózott gyerek voltam, aki egyedül is képes volt feltalálni magát. Nem volt szükségem barátokra, bár vágytam olykor rájuk, mégis az életem többségében jó volt így, egyedül…

A két héten tartó „semmittevés” után azonban újabb feszültségre adott indokot az élet. Kim Jong In ragaszkodott hozzá, hogy bukásom ellenére hajlandó engem tanítani, s felkészít a hírnévre, talpra állít és magabiztosan elindít.

Hogy miért voltam ideges? Ami az elmúlt egy évemhez kötődött, az mind idegességgel töltött el. Az, hogy egy olyan magányos, antiszociális ember, mint én túlzott figyelembe kerül frusztráltsággal jár. És ezen velejárói úgyszintén csak stresszt hoztak az életembe. Ahogy Kim Jong In is! Mert ő most megpróbál visszarántani abba a környezetbe, ahonnan ilyen durva módon is, de kiszakadtam. És most minden kezdődne elölről? Nem, nem hagyhatom!

-         KyungSoo! – kiáltott fel anya, jelezve, hogy a tanárom megérkezett. A gyomrom bukfencet vetett, torkom elszorult, s már most tudtam, hogy egy hangot sem fogok tudni kiadni magamból.

Kisebb szünet után aztán halk kopogás hallatszódott ajtómon. Felálltam az asztalomtól, de még mielőtt elértem volna, hogy udvariasan kinyissam előtte, ő gondolkodás nélkül benyitott. Meglepetten néztem mosolygó szemébe. Kék inget és sötét farmert viselt, kezében egy vaskos mappa. Haját összeborzolta a szél, enyhe hideget hozott a meleg szobába. Ajka barátságosan mosolygott, akárcsak csillogó sötét szeme.

-         Do Kyung Soo!– üdvözölt vidám hangon, mire én tisztelttudóan meghajoltam –Nem szükséges ez a finomkodás- tette fel kezét vigyorogva – nem vagyok sokkal idősebb nálad és elsősorban nem is azt várom el tőled, hogy olyan ridegen állj hozzám – meglepetten néztem őt, követve tekintetemmel – Ezek mik? – kérdezte, ahogy az asztalomhoz lépett és a kezébe vette az egymáson heverő énekkönyvek egyikét, aztán felém fordult – Te ilyenekből tanulsz? – pirulva bólintotta, majd nemes egyszerűséggel eldobta – Felesleges.

-         De – kaptam utána, s még időben, hogy ne essen a földre.

-         Mi ez a sok kacat? – a második könyvet már a kukába dobta. Tátott szájjal néztem, amint könyveim többségét csak úgy bevágja a szemetesbe – Hülyeség! Uram Isten – és már dobta is.

-         De uram! – kiáltottam fel kétségbeesetten rohanva könyveimért. Tanárom vigyorogva nézett.

-         Uram? Még a végén megharagszom! – mondta – Hagyd azokat a vacakokat! Egy rakás marhaság, nem ez az éneklés lényege…

-         Már, hogy ne lenne – szálltam vitába vele, megvédve volt tanárom által rám hagyott értékeimet – ezekben benne van minden…

-         Ami a kutyát nem érdekli – ült le ekkor az asztal elé tett másik székre – egy idióta fickó, aki összegyűjtött mindenféle ostobaságot. Felesleges információt, ami nem érdekli az embereket…

-         Engem viszont igen – vágtam vissza bátortalanul, mire ismételten csak elmosolyodott. Duzzogva kivette a könyveimet, majd a lehető legtávolabb tettem le őket. Amire allergiás voltam az a könyvrongálás – és minden könyv egyfajta értéket képvisel.

-         Számodra azonban a jelenlegi értékek a fontosak, amik még frissek, nem ezek! – vágott vissza vidáman. Ez a nyugodt, barátias visszavágás pedig még inkább bosszantott. Mintha gúnyolódott volna – Úgyhogy pakolj el minden ilyen butaságot, látni sem bírom őket.

Gyilkos tekintettel szedem össze minden jegyzetemet, könyvemet, hogy még csak véletlenül sem legyenek áldozatok, mint az előző könyveim. „Mentorom” mindeközben figyelt, s nem egyszer hallottam, hogy halkan kuncog. Már most tudtam, hogy nem leszünk jóba. Nem akartam, hogy ő tanítson.

Miután elpakoltam komor tekintettel néztem vidáman csillogó szemébe. Aha, szóval számára ez szórakoztató? – Nem ezt vártad, igaz?

-         Hát nem – mondtam csendesen, de mégis gorombán.

-         Helyes. – elmosolyodott. Döbbenten néztem rá ismét – Most, hogy tisztáztuk ezt, menjünk tovább. Szeretném, ha elhagynád ezeket az uram, tanár bácsi, meg hasonló hülyeségeket. Hívj nyugodtan a becenevemen, vagy a rendes nevemen. A becenevem Kai – zavaromban lesütöttem a szememet. Most azt kéri tegezzem? – Egyik diákomtól sem szeretem ezeket  rideg magázó, formális beszédet. Legyünk bizalmasak egymással – bólintottam – téged, hogy szólíthatlak.

-         KyungSoo – vágtam rá azonnal. Nem volt becenevem, inkább gúnynevem, de arra semmi szükség, hogy még tőle is halljam. JongIn vigyorogva nézett. Az a széles, fehér fogakkal díszített vigyor újra zavarba hozott.

-         Nincs beceneved?

-         Nincs

-         Értem – bólintott, majd felém fordult. Mappája még mindig érintetlenül feküdt az asztalon – akkor beszélgessünk

-         De hát…

-         Tudom – forgatta szemét – nekünk énekelnünk kéne, ez nem tartozik a feladataink közé, mire jó ez, hülyeség, nem szeretek beszélgetni – mondta gúnyos, mégis vidám hangon, melynek mosolya vette el az élét – de én beszélgetni szeretnék veled!

Hát én meg nem. Egyre inkább zavarban éreztem magam, ami csak még jobban görcsbe rántotta, amúgy is ökölnyire zsugorodott gyomromat. Idegesített, hogy mindent ilyen lazán vesz, és mindenen mosolyog. Holott eddig semmit nem találtam humorosnak.

JongIn bizonyára észrevehette ellenszenvemet, mert egy kissé elkomorodva közelebb hajolt hozzám, szemeiben némi empátia csillogott.

-         A te érdeked – mondta halkan – a tehetséghez vezető út nem az, amit eddig tanultál. Szeretsz énekelni? – nem választoltam.  Meredten néztem rá, szomorú arckifejezéssel – Ameddig nem szereted nem is fog menni. Nem számít mit teszel, hányszor gyakorolsz, de ameddig itt – ekkor mellkasomra tette kezét. Zavarban voltam, de tekintete nem engedett – nincs rendben, addig felesleges az, amit annyira sulykolnak beléd.

Életemben talán most először éreztem a megértés halvány szikráját. Nem tudtam miért, de hittem neki. Hittem a szavaiban és egyet értettem vele. Legalább ebben az egyben egyet értettem. JongIn komoly tekintettel fürkészte zavart arcomat. Nem tudtam mit gondoljak róla. Olyan gyorsan váltott, hogy fel sem tudtam fogni. Az egyik pillanatban gúnyos, de mégis boldog, a másik pillanatban pedig komoly, őszinte és megértő.

-         Szeretsz énekelni? – kérdezte újra.

-         Nem.

-         Miért nem?

-         Mert erőltetik – néztem a szemébe szomorúan – mert nem dönthettem.

-         Akkor talán a velejáróit utálod inkább, igaz? – félve bólintottam – Az elvárásoktól, mert meg akarsz felelni – bólintottam – de ebből állna minden? Mit érzel akkor, amikor énekelsz?

-         Semmit – vágtam rá azonnal, mire JongIn felnevetett.

-         Ezt nem hiszem el.

-         Néha kellemes, kiadhatom magamból a harag…- motyogtam, de ekkor JongIn felkiáltott, amitől kis híján szívinfarktust kaptam.

-         Ez az! Kiadod a haragot! – csapta össze tenyerét – A probléma tökéletes megfogalmazása, tudnál rá mondani hasonlatot is? – kérdezte csillogó szemekkel, mintha feltöltődött volna.

-         Hasonlatot? – elgondolkodtam. Térdemelt simogatva a plafont bámultam valami épkézláb magyarázat után keresve –A gonosz távozik akkor belőlem…az, ami rossz dolgokra kényszerít.

-         Pontosan! Nincs rossz válasz KyungSoo! Elsősorban számodra az a fontos, hogy kiűzd ezt a gonoszt teljes mértékben – ekkor felállt. Döbbenten néztem rá. Csak most vettem észre ültömben, hogy milyen magas – és akkor leszel képes arra, amit elvárnak tőled – és hirtelen a közvetlen közelemben volt. A székemet fogva hajolt közel arcomhoz – de akkor már nem az ő elvárásaiknak akarsz majd megfelelni, hanem a sajátjaidnak. Hogy mindezt élvezd! Szeresd! Itt folytatjuk! – bólintott, aztán felkapta a mappáját és elindult az ajtó felé.

-         De…- kezdtem, végül elharaptam a mondat végét. JongIn mosolyogva nézett rám, volt valamiféle eltökéltség és kihívás a szemében. Csillogott, s az a reménysugár tartotta bennem a lelket abban a pillanatban.

Sztárhírek

Reménnyel teli

visszatérés

Do Kyung Soo újra rivaldafénybe került. Mentora a híres Kim Jong In vette szárnyai alá az ifjú tehetséget. Kim Jong In elmondása szerint tanítványa gyors tanulása lehetővé teszi, hogy minél hamarabb visszakerüljön a hírességek közé… Azt ugyan nem értjük, hogy a kétszeresen bukott Do Kyung Sooban mit láthatott meg a fiatal mentor, de bízunk benne, hogy a következő fellépésén újra elkápráztatja a közönséget!

Két hosszú hónap telt el, s ezekben a hónapokban több dolgot éltem át, mint amennyit eddigi életemben összesen. Ha van olyan személy, aki fenekestül fel tudja forgatni az életedet, mint pozitív, s mind negatív értelemben, akkor az Kim Jong In. Életemben nem találkoztam még ennél intelligensebb, empatikusabb és humorosabb emberrel. Az éneklés pszichológiai oldalát vizsgálta, s figyelte meg rajtam. Mint kiderült a stresszt, mint olyan a szüleimtől, a magas elvárásoktól és a tömegtől való félelem váltja ki. Ez pedig rengeteg dologban korlátozott. A feloldódás hiányában pedig védekeztem. Jongin, vagy becenevén csak Kai ezt a problémát oldotta meg, mely a legnagyobb gát volt a tehetségem kibontakoztatásában. Két kemény hónapra volt szükségem ahhoz, hogy végre felismerjem a magamban rejlő értéket, hogy elismerjem tehetségemet és megszeressem azt, amihez a legjobban értek. Az éneklést. Mára már szeretek énekelni. Meglepően szerettem és tudtam is. Olyan hangokat csaltunk elő torkomból, melyeket még álmomban sem gondoltam volna. Az emberekhez való hozzáállásom is némileg javult. Bár a tömegtől való félelmem még ugyan úgy megmutatkozott, lényegesebben könnyebben teremtettem kapcsolatokat. És könnyebben tudtam beszélni a gondjaimról.

De csak egy embernek öntöttem ki a szívemet. Egynek, aki egy hónap után áttörte a gátamat és egy nagyobb kiakadás kíséretében elsírtam minden bánatomat. Dührohamom pedig, ami az elején megijesztett pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Megtörtem, kiadtam magamból azt a mérhetetlen feszültséget, azt a hatalmas nyomást, mely lassan másfél éve nyomta a szívemet. De ez csupán neki sikerült. A szüleimmel nem javult a helyzetem, őket továbbra sem engedtem annyira a bizalmamba. Maradt az a felszínes szeretet.

És csak egy ember volt, akivel nem volt felszínes kapcsolatom, és volt olyan erős, hogy féljek tőle. JongIn és én két hónap alatt olyan szoros barátságot és bizalmat építettünk ki, amit nagyon nehéz lett volna tönkre tenni. Sokszor éreztem a bátyámnak, sokszor többnek. Volt, hogy jobban szerettem, mint a szüleimet, jobban, mint egy barátot. Ezek az érzések pedig hol felvidítottak, annak reményében, hogy mégsem vagyok egy megfásult, antiszociális. Hol pedig egyenesen megrémisztettek, s legszívesebben elrohantam volna, a lehető legtávolabb tőle. De nem tettem, ahogy egyik ilyen gondolatom után sem.

Egy nap volt a fellépésemig, amit beszervezett nekem. Azonban ez a fellépés távolról sem volt olyan, mint a művelődési házban. Itt konkrétan a nézőközönségeim között lesznek még hírességek is, menedzserek, újságírók. Hogy mi volt az ok, amiért én ide bekerülhettem az nem más, mint JongIn. Hatalmas befolyással és ismeretséggel rendelkezett.

Ennek ellenére a próba mégis a mi kis művelődési házunkban volt, ahol már csak mi voltunk mentorommal. Én a színpadon, ő pedig az első sorokban a kottámat nézve. Sötét haja kócos volt, szemei izgatottan csillogtak. Ajka cinkos mosollyal jutalmazott.

-         Nagyszerű – dicsérete ismét zavarba hozott. Halvány mosollyal hajtottam le fejemet, cipőmet bámulva – próbáljuk meg ezt most zongorakísérettel – állt fel helyéről, majd felmászott a színpadra és elsietett mellettem. Vállunk súrlódott, forróságot hagyva maga után. Nem ez volt alkalom, amikor ezt éreztem. Leült a zongora elé, majd mosolyogva fordult vissza hozzám, halkan elszámolt háromig, én pedig szóra nyitottam számat, s újra élet töltötte be az üres termet – Nagyon jó! – dicsért meg ismét – gyere most akkor a kettőt együtt!

Melléültem, majd a szokásos félénk tekintetemmel vártam az utasításait. JongIn fellapoztam a zongora kottáját, aztán rám nézett. Csillogó, barátságos és bizalomgerjesztő tekintete megnyugtatott.

-         Menni fog Do – mondta mosolyogva, becenevemet hallva ismét zavarba jöttem – és ha ez megvan, lesz számodra egy ajándékom!

-         Micsoda? – kérdeztem felélénkülve.

-         Az már nem lenne meglepetés, ha elmondanám!

-         Azért köbe írhatnád, hogy tisztában legyek a lényegével.

-         Titok – kuncogva összeborzolta a hajamat, mire duzzogva néztem a billentyűkre – aranyos vagy, amikor duzzogsz. Ez biztos tetszik a lányoknak – elsápadtam – hajjaj – hangja komolyabb lett – vagy mégsem tetszik a lányoknak?

-         Nekem…- kezdtem, ahogy a zongora fehér billentyűit simogattam – nekem még sosem volt barátnőm… - ajkamba harapva fordultam felé. Kai nyugodt arccal nézett szemeibe, nem szólt, szokásához híven elemezte arcomat.

-         Majd lesz – mondta sóhajtva, majd kezemet a megfelelő billentyűkre vezette az övével. Meleg volt és puha. Pirulva néztem előre, koncentrálva a feladatomra. JongIn aztán elengedte kezemet, s figyelte amint egyszerre játszom és éneklek. Többször is rontottam, s makacsságomból adódóan nem voltam hajlandó belátni, hogy itt a vége mára – Do – szólt finoman, de tovább nyomkodtam a billentyűket – KyungSoo! – emelte meg kissé hangját – Nem fogsz ezzel semmit sem elérni! – ideges voltam, így újra és újra nekikezdtem, mígnem mentoromnál elszakadt a cérna és belerondított a játékomba. Egyik kezével egyszerre öt billentyűt nyomott le, míg a másikkal lefogott engem és megrázott – Azt mondtam elég! Miért vagy ennyire makacs?

Mély csend telepedett ránk a színpadon. Meredten néztem rá, szemeimben könny csillogott. Hazudtam volna, ha azt mondom nem voltam ideges a holnapi fellépésem végett. Az a sok ember mind engem fog nézni.

-         Nem fog menni – mondtam végül ki, amit gondoltam. JongIn felsóhajtott, de nem engedett el. Kze továbbra is tartotta csuklómat.

-         Már hogyne menne? Csak elfáradtál. Pihenned is kell Do, nem vagy te robot – mondta. Szavai olyan finomak és lágyak voltak. Pillantásom ajkára tévedt, melyből annyi okosság származott.

-         De félek – könnyeim végre utat törte. Gyakrabban sírtam, ami Kai elmondása szerint a stressz kiadásának egyik elfogadható példája volt. Mentorom mosolyogva nyúlt szabad kezével arcomhoz és letörölte a könnyeimet. Szipogva néztem rá, kifakadásom némileg megnyugtatta remegő lelkemet, azonban kalapáló szívem továbbra sem volt hajlandó csendesedni. Úgy dübörgött mellkasomban, mint egy kalitkába dugott, riadt kismadár.

-         A legjobbak közé tartozol, akiket valaha tanítottam és ismertem. Nagyon kevesen képesek olyan után talpra állni, mint amit te tettél KyungSoo – felhúzta ingem ujját és végigsimított a hegemen – Ez emlékeztessen majd mindig arra, hogy fel tudsz állni, csak akarnod kell – nézett szemembe – hogy van benned erő és megéri küzdened!

Újra elhallgattunk. Mélységesen tiszteltem szavai miatt, s talán nincs az a pénz, amivel meg tudtam volna köszönni mindazt, amit tett és adott nekem.

De ebben a pillanatban valami furcsa dolog történt. A termet feszültség töltötte meg, szívem már torkomban dobogott, fülemben dübörgött a vér. Jongin pillantása is ajkamra tévedt, s én kíváncsian vártam mit tesz ezután. Csillogó szemeire ködfátyol ereszkedett, szemhéja félig takarta gyönyörű fekete íriszét. Néma ajkai most elnyíltak, forró lehelete simogatta arcomat, ahogy egyre közelebb ért hozzám. Fogalmam sem volt mit kéne csinálnom, de egyáltalán nem taszított a dolog. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam.

Ajkai közeledtek, s lágyan súrolták az enyémet. Olyan furcsa volt. Meghökkenve ismerkedtem mindazzal, amit adott nekem. Aztán megcsókolt. Szája finoman mozgott az enyémen, érdeklődve fordítottam oldalra fejemet, közben JongIn keze tarkómra tévedt, úgy húzott közelebb. Némileg felbátorodott, amikor én is óvatosan, lassan viszonozni kezdtem mindezt, utánozva őt sután, de mégis kellő érzéssel. Meg kellett volna rémüljek, el kellett volna tolnom, kiabálni, üvölteni, csapkodni, fenyegetőzni, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Aztán nyelve végigsimított ajkamon, mely egy hatalmas sóhajt váltott ki belőlem. Testem valósággal lángolt, s már egyre bátrabban becézgettem én is tökéletes ajkát. Nedves és forró volt, ahogy végigszántotta puha ajkamat, majd befurakodott a számba. Nyögve hökkentem meg egy pillanatra, de amikor rátalált az én nyelvemre a forróság még jobban szétterjedt testemben. Ismét egy új, amit viszonoztam bizonytalanul. Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, de ennek a forró, fojtogató érzésnek a tetőfokán Kai egyszer csak elszakadt tőlem.

-         Ezt… nem szabadott volna – nyögte idegesen. Bágyadtan néztem fel rá, nem voltam ideges, nem féltem.

-         Miért? – kérdeztem rekedt hangon.

-         Mert nem szabadott volna, hiszen a tanárod vagyok! – túrt idegesen a hajába – De miért nem látlak ijedtnek?

-         Nem tudom – válaszoltam pirulva, majd lenéztem combjaimra aztán újra mentoromra – de nem féltem tőle!

Kai mosolyogva simogatta meg arcomat, aztán kezei letévedtek ingem gallérjához és ujját finoman végighúzta nyakamon. Nagyot nyelve néztem őt.

-         Még sosem ismertem nálad tökéletesebb embert – suttogta, ahogy ajkamat nézte, miközben továbbra is nyakamat simogatta – az egyetlen ember, akiben minden megvan, amit én valaha is vártam.

-         M-mióta… vagy?

-         Jó régóta, hogy tudjam az is maradok – nézett szemembe őszintén, majd keserűen elmosolyodott. Az első olyan mosoly, ami nem volt életvidám és erős – valószínűleg ez befolyásolt téged is – ajkába harapva simított végig mellkasomon, majd ismét ajkaimra tapadt.

Szavainak ellentétes cselekvése meglepett, de úsztam abban a mámorban, ami ezzel járt. Az első csókhoz képest ez másabb volt. Éhesebb, komolyabb és gyorsabb. Nyelve egy perc alatt birtokba vette számat, ujjai ingem gombjait piszkálták, minden egyes sóhajom után kevesebb tartotta össze a ruhadarabot. Remegő kezekkel reagáltam én is. Végigsimítottam karján, széles vállán, végül egyik kezemet hajába futattam. Fogalmam sem volt honnan jön ez, mint jön ez… aztán…

-         Azt hiszem ez volt a búcsú – suttogta ajkamba, mire döbbenten néztem szemeibe.

-         Hogy érted ezt? – kérdeztem ijedten, amikor felállt mellőlem és megigazította a haját. A zongora tetejéről levette zakóját, majd megsimogatta a fejemet – Azt ígérted segítesz! Hová mész?

-         Segítettem – mondta mosolyogva – mostantól pedig rajtad áll, hogy elérsz-e a továbbiakban, avagy sem – kacsintott rám – a meglepetés még érvényben van! És onnantól kezdve mindig látni fogjuk egymást, és végre nem tanár diák kapcsolatban, korlátozva! – egy finom csókkal pecsételte meg szavát, aztán egyszer csak elment.

Kétségbeesetten néztem utána. Nem értettem az érzéseimet, nem értettem a szavait, tanácstalanul meredtem magam elé. Újra csend telepedett a színpadra. Néma hallgatása talán maga volt a pokol. Ezt a rettegést a billentyűk lágy dallama oldotta, amiket kényszeremben lenyomtam, majd felnéztem a kottára, s mintha mi sem történt volna játszani kezdtem…

Sztárhírek

 Do Kyung Soo

visszatért!

A tizenhat éves Do Kyung Soo újra belopta magát a közönség szívébe. Hatalmas sikerére pedig az S.M. Entertainment is felfigyelt. A fiatal tehetséget felkaroló vállalat az újonnan alapult EXO bandához vette fel. Vajon mit várhatunk az egyre csak bővülő EXO bandától? Kim Jong In vezetésével vajon mit várhatunk a csapattól?

The End?